Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Balku László: Hanuka

2018.08.04

Balku László

Hanuka

– Van még időnk, igyunk egy kis lélekmelegítőt – javasolta Zalán.
– Az jó lesz, belénk fagy a kaka, mire ezek kiajvékolják magukat.
– Mit igyunk? Vodkát? – kérdezte Norbi a söröző pultjánál.
– Ruszki piát? Egy fenét! – torkolta le Zalán. Magyar ember pálinkát iszik. Négyszer egy deci szatmári szilvát kérek – fordult a pultos lányhoz.
A négy fiú körbeállta a szabályos négyzet alakú asztalt, karjaik egyszerre lendültek a magasba, középső ujjaik majdnem összeértek, és a harsány „heil Hitler” köszöntés után egyszerre emelték szájukhoz a poharat. A söröző vendégei nem is figyeltek rájuk, csak a pultos lány kapta oda egy pillanatra riadt tekintetét, és egy ötvenes férfi nézett fel rosszallóan a laptopja mögül, majd újra eltűnt a szeme a kijelző mögött.
Dávid vett egy mély lélegzetet az erős ital lehajtása után, majd elmosolyodott. Tetszett neki ez a férfias ceremónia.
– Ez az az ünnep, amikor régen keresztények vérét keverték a kenyértésztába? – kérdezte Zsolt.
– Nem, az tavasszal van, nagyjából akkor, amikor a mi húsvétunk – igazította ki Norbi.
– Most mit ünnepelnek?
– Mit tudom én! Nem is érdekel. Annyit tudok, hogy nyolc napon keresztül minden este meggyújtanak egy-egy gyertyát. Ma az elsőt.
– Nyolc napos ünnep? Nem is rossz – szólt közbe Dávid.
– Sok ilyen hosszú ünnepük van, mert nem szeretnek dolgozni. Büdös nekik a meló, csak olyan munkákat vállalnak, ahol ki lehet használni a keresztényeket, kevés munkával sokat lehet keresni. Befurakodnak mindenhova, és egymást teszik be a jó helyekre. Nagyapám mesélte, hogy szombatonként ő járt egy zsidó családhoz befűteni, mert még tüzet sem gyújtottak, csak végighenyélték meg imádkozták a napot.
– Apámat is egy ilyen orrnehéz patkány rúgta ki a hivatalból – vette át a szót Norbi. Féltette a főnöki állását, mert a fater szakmailag sokkal jobb nála.
Zalán az órájára nézett.
– Indulás nemzettestvérek, hamarosan kezdődik a bevetés.
Arra még szakított időt, hogy egy ötvenest dobjon a zenegépbe, megkeresse a Youtube-on és elindítsa a Deutschland über alles-t. – Halljanak valami szépet a rohadt libsik – röhögött, amikor kiléptek a sörözőből.
*****
Már messziről látták a hatalmas fém gyertyatartót. A tér szinte teljesen tele volt az ünneplőkkel. A négy fiú a tömegtől kicsit távolabb állt meg.
– Mennyien vannak – jegyezte meg Dávid. – És nincs is itt az összes.
– Judapest – mondta Zalán, és köpött egyet.
– Nem volt elég marhavagon –vigyorgott Norbi, szívott még egyet a cigarettájából, és egy fekete kalapos férfi felé pöccintette. A csikk sercegve landolt egy pocsolyában.
– A francba, nem talált!
– Majd a következő – vigasztalta Zalán.
– Itt vannak a rendőrök – nézett oldalra Zsolt.
– Rinyálsz? – emelte fel hangját Zalán. – Ne most tojj be, hanem akkor, amikor ezek megveszik az országot kilóra, ahogy az izraeli miniszterelnök mondta. Amikor majd zsidó csicska leszel. Ha elindulnak a rendőrök felénk, négyen négyfele futunk. Te a Szent István körút felé, Norbi az aluljáróba, mi ketten Dáviddal pedig a Kádár utcába, aztán a Kresz Géza utcánál szétválunk. A jardok nem fogják tudni, melyikünk után induljanak.
Elhallgattak, az ünnepségre figyeltek. Egy ismert színész mondott éppen ünnepi köszöntőt, majd egy fiatal rabbi lépett a mikrofonhoz. Héberül imádkozott.
– Milyen hülye nyelvük van! – fintorgott Dávid.
– Ez nem is beszéd, hanem böfögés – tette hozzá Zsolt.
– Elég a szövegből, bevetésre felkészülni! – adta ki a parancsot Zalán. – Raj-ta!
– Mocskos zsidók! Menjetek Izraelbe, Magyarország a magyaroké! Rohadt zsidók! Biboldók! Indul a vonat! – kiabálták a kezeikből formált tölcsérekbe, majd Zalán intésére énekelni kezdtek:
Auf der Heide blüht ein kleines Blümelein
Und das heißt Erika.
Heiß von hunderttausend kleinen…
Norbi ököllel verte az ütemet egy, a járdaszéli korlátra szerelt reklámtáblán.
– Énekeljetek csak hülyegyerekek, nem félünk tőletek – kiabálta szinte az arcukba egy idősebb nő.
Az induló harmadik sorát már nem tudták befejezni, a két rendőr megindult feléjük. Szétfutottak, ahogy előre megbeszélték. A rendőrök nem mentek utánuk, egy ideig még figyelték, nem térnek-e vissza, aztán visszafordultak.
*****
A lakótelepi lakás szűk konyhájában éppen csak elfértek hárman a kis asztalnál.
– Norbiéknál voltál? – kérdezte vacsora közben az apa.
– Nem egészen. Velük voltunk a Nyugati téren.
– A Nyugati téren? Mit csináltatok ott?
– Megzavartuk egy kicsit a zsidók gyertyagyújtását.
– Szép. Holnap meg egy misét fogtok megzavarni?
– Miért zavarnánk meg misét?
– Miért éppen a hanuka ünnepséget?
– Mert az zsidó ünnep.
– Mi bajod van neked a zsidókkal? Bántottak valamikor is?
– Nem. Tulajdonképpen nem is ismerek egyet sem. De nem is akarok.
– Vagy ismersz többet is, csak nem tudod, hogy azok. Szóval miért csináltátok ezt?
– Mert nem akarjuk, hogy Magyarország a zsidóké legyen. A zsidók a világ urai akarnak lenni. A gazdaságot, a pénzügyeket már így is ők tartják kézben, kizsákmányolják, kihasználják a keresztényeket. A mi országunk különösen jó hely a szemükben, ide akarnak települni, ha a palesztinok felszabadítják Izraelt.
– Honnan szedted ezt a rengeteg zagyvaságot?
– Ez nem zagyvaság, ez a valóság. Sok felelős politikus megmondta már. A Mein Kampfban leírtakat sem tudta még senki hihetően megcáfolni. A vak is látja, hogy a világ javainak legnagyobb része a zsidók kezében van.
– A mi kezünkben ugyan nincs semmi ezen a lakáson kívül.
– Ezt most miért mondtad?
Az apa hallgatott néhány másodpercig.
– Mert mi is zsidók vagyunk. Nem beszéltünk erről eddig soha, mert senki származásának nem tulajdonítunk jelentőséget. Ugyanúgy élünk, mint bármelyik más magyar állampolgár. Most viszont, hogy belekeveredtél ebbe a szélsőséges társaságba, meg kell, hogy tudd.
Dávid kezéből kiesett a villa.
– Akkor… Akkor én is…?
– Ha apád-anyád zsidó, mi más lennél?
Néhány percnyi csend után ismét az apa szólalt meg.
– Abba belegondoltál már, hogy hozzánk hasonló, meg kifejezetten szegény zsidó kisemberek mennyit szenvedtek az ilyen ordas ideológiák miatt? Az én szüleim mindketten megjárták a koncentrációs tábort. Nagymama éppen csak elmúlt tizennégy éves; egy hónappal korábban gázkamrába küldték volna, de gyerekként olyan munkákat végeztettek vele, ami egy felnőtt férfinak is sok lett volna. Nem volt negyven kiló sem, amikor hazajött. Mit ártottak a világnak tizennégy-tizenöt évesen? És mit ártott a dédnagyapád? Szabó volt, de ritkán kapott komolyabb megrendelést, csak a szegények ócska ruháit foltozta fillérekért, vagy éppen ingyen – többek között annak a kilenc gyerekes nyilas házmesternek is, aki puskatussal verte fel a teherautóra, amikor elvitték őket. Ugyanabban a Bérkocsis utcai pincelakásban dolgozott, ahol éltek a négy gyerekükkel. Életében nem látott ötszáz pengőt egyben, mégis a gázkamrában halt meg.
– Gyerekkoromban sokszor megkérdeztem, nekem miért nincsenek nagyszüleim – szólalt meg az anya is. – Csak nagylány koromban tudtam meg az igazságot. Ferenc nagyapád szülei nem jöttek vissza Auschwitzból, ő úgy menekült meg, hogy még időben egy ismerős keresztény házaspár, dédnagyapád volt üzletfele magával vitte vidékre a húgával együtt. Nagymamád apja a Don kanyarban halt meg, soha nem tudtuk meg, hogyan, az édesanyját pedig a nyilasok lőtték a Dunába. Nagymamádat egy óvatlan pillanatban egy ismeretlen férfi kivette a menetből, és bújtatta a háború végéig.
Dávidnak egy falat nem ment le a torkán. Kedvetlenül turkálta az ételt a vacsora végéig, majd a szobájába ment. Próbált tanulni, de egyetlen szó nem ragadt meg a memóriájában. Aludni sem tudott, mintha lázas lett volna, kétszer is le kellett cserélnie az átizzadt pizsamáját. Úgy érezte magát, mintha felkapta volna egy nagy szél, és nem tudja, merre röpíti. Addigi legjobb barátait hirtelen unszimpatikusnak érezte.
A legrosszabb volt, hogy nem tudta, mit gondoljon ezután önmagáról, és a népről, amelyhez tartozik. Mindaz, amit eddig tudott a zsidókról, valóban hazugság, koholmány lenne, vagy minden igaz, amit Zalánéktól hallott, vagy a Kurucinfón olvasott, és szégyellnie kell, hogy közéjük tartozik?
Reggel hosszan nézte magát a fürdőszobai tükörben. „Igen, széles a járomcsontom, és talán az orrom is nagyobb az átlagosnál. A hajam sűrű göndör volt és fekete, amíg nem vágattam kopaszra, mint a többiek. Le sem tagadhatom a származásom.”
– Lipcsei Dávid! – hallotta gondolatai vízfüggönyén át a történelem tanárnő hangját. Lassan felállt, a táblához ment, és ellenőrzőjét az asztalra tette.
– Írja be nyugodtan az egyest tanárnő, nem készültem.
– A középkorú nő csodálkozva nézett Dávidra. Azonnal látta, hogy bántja valami. Néhány másodpercig ujjai között tartotta az ellenőrzőt, majd az asztal szélére tette.
– Most az egyszer nem írom be. A három év alatt először fordul elő veled, hogy nem készültél, és kár lenne az eddigi jó jegyeidet lerontani most, éppen félév előtt. Arra viszont számíts, hogy hamarosan felelni fogsz. Azt nem mondom meg, mikor. Helyre mehetsz.
Este az apja nyitott be a szobájába.
– Tanulsz?
– Matek háef – morogta kedvetlenül.
– Hoztam neked két DVD-t.
Dávid csodálkozva nézett az apjára. Az előző esti beszélgetés után minden várt, csak azt nem, hogy rendkívüli ajándékot kap.
– Mi ez? Előkarácsony?
– Nem, csak úgy. Majd nézd meg, ha lesz időd – mondta az apa, és az íróasztal sarkára tette a két tokot. Dávid megnézte a címeket: Kabaré és Hegedűs a háztetőn. Miután befejezte a tanulást, mindkettőt megnézte.
*****
– Szünetben gyertek az udvarra, megbeszélést tartunk – adta körbe a hírt Zalán fizika óra végén. Dávid kelletlenül követte a többieket.
– Ma is a Nyugati térre megyünk? – kérdezte Zsolt.
– Nem – válaszolt Zalán. A Duna partra. Tegnap este a parkban összeszedtem egy zacskó kutyaszart, teleöntünk vele egy pár vascipőt.
– Én nem megyek – szólalt meg Dávid.
– Miért?
– Mert a dédanyámat is ott lőtték a Dunába.
– Hogy-hogy? A dédanyád zsidó volt?
– Igen. És én is az vagyok.
Három egyszerre csodálkozó, megvető és dühös szempár meredt rá.
– Nem mondtad! Biztos azért voltál eddig köztünk, hogy jelentsd az igazgatónak, mit csinálunk!
– Nem, eddig én sem tudtam. Akkor mondta apám, amikor elmondtam, miért voltunk a Nyugati téren.
– Na húzzál befele, nincs keresnivalód az osztagban.
*****
Hallotta, hogy többen is egyszerre jönnek be a fiú WC-be.
– Üsd a zsidót! – ismerte meg Zalán hangját. feléjük fordította a fejét, így az ökölcsapás a homlokcsontját érte. Elesett, húgyhólyagjának maradék tartalma a kőre és nadrágszárára folyt. Mindhárman rugdosni kezdték.
– Mi folyik itt? – Szántó Géza, a folyosóügyeletes tanár állt az ajtóban. Szigorúan végigmérte a három, felé forduló fiút.
– Menjetek kifele! Majd az igazgató úrnál találkozunk.
– Felsegítette a földről Dávidot, és szemügyre vette a sebeit. Volt mit: Dávid orra vérzett, a szemöldöke felhasadt, dagadt arcán jókora vörös folt éktelenkedett, és alig tudott a jobb lábára ráállni.
– Miért bántottak? – kérdezte a tanár, miközben az iskolaorvosi szoba felé araszoltak. – Hiszen eddig a legjobb barátok voltatok.
– Mert… Mert zsidó vagyok.
– Hm. Egyre több ilyen nemzeti konzervatív fiatal van. Tegnapelőtt este is megzavarta egy társaság a hanukagyertya gyújtást.
– Mi voltunk. Akkor még nem tudtam.
Az őszülő halántékú pedagógus finoman megveregette a fiú vállát.
– Légy üdvözölve a választott nép körében.
– Tanár úr is?
– Igen. Nagyapámat még Bauernek hívták, a harmincas évek elején magyarosította a nevét. Sajnos, ez sem mentette meg a deportálástól.
Az orvosi szoba ajtaját zárva találták.
– Nem baj, van a tanáriban is elsősegély doboz.
– Nagy törés ez neked, Dávid? – kérdezte a tanár, miközben leragasztotta a fiú homloksebét.
– Hát… Még egyelőre nem tudom, mit is mit is gondoljak. Nem tudom, mit higgyek; amit eddig tudtam a zsidókról a volt barátaimtól, és amit az internetes oldalakon olvastam, vagy éppen az ellenkezőjét.
– Ismerd meg a kultúránkat, történelmünket és vallásunkat, és magad fogod megtalálni a válaszokat a kétségeidre. Fogok neked ajánlani könyveket. Most menj haza, és holnap is maradj otthon, két napot a szüleid is igazolhatnak. Ha fájni fog a fejed, szédülsz, vagy hányingered lesz, azonnal menj orvoshoz. Hívok egy taxit, ha nincs nálad annyi pénz, hogy kifizesd, adok.
Dávid az ajtóból visszafordult.
– Tanár úr ismeri azt a rabbit, akinek az imáját megzavartuk?
– Jól ismerem, annak a Vasvári Pál utcai zsinagógának a rabbija, ahová én is járok.
– Segítene tanár úr, hogy találkozzam vele? Szeretnék bocsánatot kérni tőle.

*