Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Enyedi János: A végtelenség lovagjai IX. rész

2021.04.30

IX.

–Iszonyúan nehéz! A mienk csak negyedannyi súlyú!

–Sajnos ezt meg kell szokni!

–Pedig jobb lenne a sajátom!

–Lehet!­ Helyeselt a férfi. –Csak kissé furcsállnák az alnitidák!

–Igaz! –Érték utol a többieket.

 

Beszálltak egy metróhoz hasonló vasúti szerelvénybe. Ott jöttek ki a felszínre, ahol a legtöbben szálltak ki a járműből.

Mivel nem tudták, merre menjenek, így követték az előttük haladó egyre vidámabb alnitidákat.

Nagyon sok esetben egyezett az alnitica és a földi emberiség.

A nagyváros egy-két különlegesebb kivétellel majdnem ugyanúgy nézett ki, mint a földieké.

Itt a házak valamivel nagyobb alapterületűek voltak és magasságuk felülmúlta a föld városainak az átlagos magasságát. Ami furcsa volt, az a járműveik és az az erős zaj, amiben a kékek és a hódítók éltek. Bár a felderítők külsőleg a vidám és könnyed alnitidát játszották, nemcsak az idegfeszültség miatt voltak idegesek, hanem a szokatlan erejű zajszint is nyugtalanította őket.

A kékek nagyon meglepték a föld katonáit. Apró, vékony csontozatú lények, faarccal ez jellemezte őket. S óvatosan kerülgették az alnitidákat. Halványkék bőrszínük viszont egzotikussá tették őket. Aki itt nem kék bőrű volt, az alnitida egyenruhát hordott, civilt nem is lehetett látni. Mert az egész alnitida birodalom katonai alapokra épült, s mindenki a hódító erők tagja volt.

Sabrina megjegyezte:

–Nagyon vegyes a fejlődésük! Van sok olyan technikai és tudományos találmányuk, ami minket is érdekel, de nagyon is sok olyan szakág van, ahol hátrányban vannak velünk szemben.

Ez a magas zajszínt viszont megőrjít!

Carlos körülnézett. Látta, hogy senki sem figyelt fel a lányra, így oda hajolt hozzá.

–Mond, vissza akarsz kerülni a hajóra? 

– Jó kérdés!–Mosolyodott el a lány.

–Pedig, ha sokáig így folytatod, akkor nem valószínű!

–Ezt nem értem!

–Akkor, mielőtt kinyitnád a szádat, próbálj meg gondolkodni, majd beszélj alnitidául és ne felejts el, hogy nem a föld övezetben vagy!

Sabrina értette, miről van szó. Annyira megijedt, hogy csak bólintani tudott. Carlos Kinevette:

–Azért levegőt vegyél!

–Köszönöm, hogy figyelmeztettél, majd jobban oda fogok figyelni, mit beszélek!

–A te bőröd bánja! S a mienk is!– Phoenix észrevette, hogy az alnitida férfiak irigykedve nézegetik Társnőit. Végignézett a lányokon és öntudatlanul is elégedetten húzta ki magát.

A három legcsinosabb lány sétált velük.

Bár több férfi megpróbált odacsapódni a csoporthoz, mert úgy vélték, hogy szórakozni mennek, de a lányok kissé érdesen elutasították a közeledésüket.

Így csak egyedül maradt a csoport, s sétálgattak a városban. Persze az is indokolt volt, hogy az alnitidák mindannyian egyszerű katonák voltak, semmi remény nem volt arra, hogy ki tudják szedni belőlük a Goor- bolygó főhadiszállásának a pontos helyét. Azt tudták, hogy itt van a városban, de hogy hol, azt még nem derítették ki. Alexandra a nyakában lógó kis nyaklánccal játszott. Bár sohasem szerette az ilyen csecsebecséket, de most ez az ékszer egy kamerát rejtett magában, s a játék közben Alexandra felvette a környezetét mikrofilmre.

Keresni kezdtek egy szállodát, amely a csoport működési körzetében volt, de egyelőre megfelelőt nem találtak. Sejtették, a centrumban fogják megtalálni a főhadiszállást, s minden erejükkel kutatták. Odafigyeltek a környezet beszélgetésére, mert ez volt a legfőbb esélyük.

S ekkor egy kisebb szállodára bukkantak. Üres szobái is voltak, a hely is megfelelt, így be is költöztek. Háromágyas szobákat kaptak, de ez most már nem zavarta őket. Sabrina költözött be Ted és Carlos mellé harmadiknak. Majd Ted és Sabrina visszatértek a hajóra, de előbb Sylvia is közéjük csatlakozott. Carlos, aki Alexandrával maradt, mielőtt még Sylvia eltávozott volna, a gondolatai közé egy párbeszéd furakodott. Hangot nem hallotta, csak érezte a párbeszédet.

–Nagyon vigyázz Calosra! Nagyon figyelmes!

–Megpróbálom!–Válaszolta Alexsandra.

Carlos látta a lányt, az arcát, de a lány szája meg sem mozdult. Egy kis idő múlva megfordult és szembe nézett a másik lánnyal. Az sem szólt egy szót sem, de hallani lehetett az agyban a hangját.

–Nem vett észre semmit! De azért legyél óvatos, mert nem tudhatjuk, hogy mennyire érzékeny az agyuk!

–Az emberek erre nem képesek és gondolati beszélgetésre alkalmatlanok!

Carlos némán ült a helyén. Ha valaki most megkérdezi, nem képes arra, hogy válaszoljon, annyira megdöbbentette az amit észlelt. Az agya teljesen üressé vált és csak meredt maga elé. Vajon kik lehetnek ezek e lények? Alnitidák? Az nem valószínű. Erre még ők sem képesek. Legalábbis szerinte. De erre bizonyíték nincs. Nagyon óvatosnak kell és ravasznak, ha ki akarja deríteni, kik ezek a lények?

Alexandra Speed szavát eddig összesen két esetben hallotta,s ez a szótlanság most már nyugtalanította a földi űrhajóst. Leleplezni még nem akarta a lányt, mert erre sem a helyzet, sem az időt nem tartotta alkalmasnak, de erre remélte, még lesz mód.

Azt szerencsésnek tartotta, hogy a többi kissé bőbeszédű nő nem rajongott a hallgatag Alexandra társaságáért. Így volt esélye arra, miszerint kiderítse, ki ez a lány.

Nem sokára visszatértek a többiek. Sabrina fáradt volt, Ted pedig őrizte a felszereléseket. Carlos felvetette a kérdést:

–Kimegyek, sétálok egyet! Ki tart velem?

Nagy meglepetésére Sylvia is és Alexandra is vele tartott.

A férfi ennek örült, mert így mindkét nőt figyelhette, anélkül, hogy mást is beavatott volna a dologba.

Sétaközben több olyan esetet láttak, ami felborzolta az idegeiket. Nagyon ellenszenves volt az alnitidáknak a kétbőrűekkel szemben tanúsított agresszív magatartása.

Kedvelt módszerük volt a polgári lakosságba belekötni és testileg bántalmazni őket. Gyereket, nőt, férfit egyaránt.

S mindezt megaláztatást a kékek szó nélkül tűrték. Igaz, mit tehettek volna a fegyveres hódítókkal szemben? Semmit! 

Csak a két lányból váltott ki ellentétes érzelmeket:

–Legszívesebben fegyvert rántanék és közéjük lőnék!– Hallotta a gondolati párbeszédet a férfi.

–Nem szeretem az alnitidákat! Még a ruhájuk is undorító! – Jött a válasz.

Carlos Phoenix megnyugodott.

Bárkik ezek a lények, nem tartoznak az alnitidákhoz, nem beépült kémeik. Akárkik is, ha a földieknek segítenek, akkor csak barátok lehetnek.

Az alnitida terror akkor durvult csak el igazán, mikor egy fegyveres járőr érkezett a helyszínre.

Azonnal beavatkozott a nézeteltérésbe, úgy hogy szó nélkül verni kezdték a kékeket. Erre jöttek a megjegyzések:

–Csipkézd ki az oldalát!

–Lődd le!

–Ne simogasd! Azt szereti, ha verik!

–Te kék barát! Te kíméled őket!

–Dögöljenek meg!

ez a kegyetlenség végleg kiborította őket. Alexandra annyira felháborodott, hogy ösztönösen fegyverért nyúlt. De Carlos észrevette a mozdulatot és lefogta az előrelendülő lányt:

–Térj magadhoz!– Szorította erősen a fegyverért nyúló kezet. A lányvillogó szemekkel nézett társára, ki akarta rántani a kezét, a férfiéből, de végül az önakarat győzött. Ellazult a keze, szeme újra kedvessé vált és Alexandra halkan csak annyit mondott: –Köszönöm!

–Éljen! Három!

–Mi az a három?

–Eddig háromszor szólaltál meg!

S karon fogta a lányokat, elvonszolta őket a helyszínről.

Sylvia menet közben átszólt társának:

–Ugye mondtam, hogy figyelmes!

–Így van! Ezt sohasem tagadtam! –Válaszolt ugyanolyan gondolati beszéddel Alexandra.

–De figyelme most jól jött!

–Legközelebb jobban vigyázz!

 

018.

Tíz nappal később.

A Tűzmadár még mindig ott állt a kikötőben. Annyit megtudtak, hogy a béke-követ hajóját az alnitidák elfogták és megsemmisítették.

A főhadiszállásról csak annyit tudtak meg, hogy ott van valahol a környéken, de konkrétumot nem is sejtetek. A többi csoport is áttelepült a szállodába, így szinte attól fogva, hogy ők oda mentek, csak egy-két alnitida lézengett a kis épületben. Mert a szobákat a földiek foglalták el.

Eddig azt az élelmet ették, amit hoztak a hajóról, de Carlos úgy döntött, hogy megismerkedik a helyi szokásokkal. Egyik este, mikor a társaság már alváshoz készülődött felállt és kijelentette:

–Elmegyek vacsorázni!

–Hova indulsz?

–Megnézem, milyenek az alnitida élelmek!

–Így egyedül?

–Miért? Csak nem jön valamelyik velem?–Alexandra odalépet a férfihoz:

–Veled megyek!

–Jó– Vont vállat Carlos. –Menjünk!

S otthagyták a meglepődött csapatot.

Ez annyira tetszett a többieknek, hogy később ők is kirajzottak az éjszakai életbe. Persze itt nem Carlos volt a földiek közül az első, mert a nyolc itt maradó földi már régen ezt tette.

Carlos és a lány lesétált a város utcájára, s találtak egy nagy éttermet.

–Ide menjünk? –Kérdezte társnőjét.

–Ide!–Döntötte el Alexandra.

Leültek az egyik asztalhoz. Csak ezután kezdte áldani a szerencséjét Carlos.

Jött a kiszolgáló és felvette a rendelést. De a szomszéd asztalnál lefolyt kisebb párbeszéd volt most a fontos.

Két  alnatida érkezett és beszélgettek:

–Nem vagy most szolgálatban?

–Dehogynem!

–S ott hagytad az őrséget?

–Persze! Most más van az őrhelyen! Van négy órám, hogy jól lakjam!

–De mit szólt mindehhez a parancsnok?

–Először. Ő is itt szokott vacsorázni! Másodszor, az épületet ellenőrzi! –Intett kifelé a fejével a alnitida. –Ha végzett ő is átjön ide!

–Könnyű nektek a szolgálat! –Morgott az első alnitida. – Ti csak itt a főhadiszállásnál adtok őrséget és ezzel le is van tudva minden!

Carlos szendén mosolygott. Belül pedig tombolt az örömtől. Végre! Megtalálták a főhadiszállást! Alexandra, aki nem figyelt fel az átszüremlő beszédre kissé furcsán nézett társára.

–Mi van veled?

Phoenix közel hajolt a lányhoz.

–Tombolni tudnék az örömtől! Megtaláltuk a célt!

–Hol?

–Majd megmondom! –Mondta Carlos és az érkező felszolgálóhoz fordult.

–Kész?

–Már hozzák! – Hajolt meg a kérdezett.

Az alnitida ételek íze nem volt rossz, így jól lakhattak az idegen nép élelméből. Csak akkor sietett Phoenix, mikor az őrtag alnitida is indulni készült. „

 

                                                                                                          Folytatása köv.