Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fa Ede: Dr. Takács Lászlóról néhány gondolat

2016.08.31

Módszerükkel minden egységesnek látszó világkép valóságtartalma megkérdőjelezhető, mivel az azt kifejező szöveg teljesen más értelmű fragmentumokra bontható szét és rakható össze.

A világ – szerintük – csak diribdarab dolgok puszta halmaza. Minden egyéb magyarázat és filozófia csupán ideiglenes érvényű “elbeszélés”.

 

Ehhez hasonló, kaotikus világkép gyötörte Takács Lászlót is.

 

Az 1996-ban, Pék Pál szerkesztésében kiadott MÉG ÉLSZ FÉNYESKEDSZ című kötetet olvasva azt látjuk, hogy a nagykanizsai poeta doctus - sok költeményében - még versmodell formájában is leképezte a mindenhol eluralkodó, egyetemes zűrzavart, amikor egy vers-narrátor helyett egész seregnyi, egymással vitatkozó hangot szólaltatott meg, a végső kifejlet rendje nélkül. Például a TI MEG CSAK PAPOLTOK versciklusban.

 

A régi irodalmi szövegek, mítoszok, mesék “nagy narratíváit” meg, szinte derridai módon “dekonstruálta”, szétbontotta. A töredékeket aztán más-más összefüggésben, jelentésüket módosítva illesztette a saját szövegeibe. Ilyen verseket olvashatunk, többek között, a SZALMALÁNG ciklusban.

 

Ennyiben szellemi rokona a posztmodern alkotóknak, de ő, a kortárs Tandori Dezsőnek és követőinek poszthumán világszemléletével szöges ellentétben, mindvégig embercentrikus maradt.

Nem akart eljutni egy privát, irodalmias “önmegváltásáig”. Vállalta a kínos etikai és morális problémákat, ahelyett, hogy kis, semleges tartalmú dolgokba és azok részleteinek részleteibe mélyedt volna.

Takács László drámai módon küzdött a káosz világával, még akkor is, ha az irónia és a gúnyos ítélkezés fegyverét forgatta, vagy ha széthulló világunk monológjait, (monodrámáit) montírozta vers-kollázsaiba.

 

Írásunkban nem a költő pályaképét akarjuk megrajzolni, hanem verseinek olvasásához keresünk valamiféle, használható kulcsot.

 

*

 

Takács László négy versének elemzése

 

1.

Az éj kövei I.

 

Ez a vers egy kilencrészes ciklus első darabja.

 

Költőnk verseiben, igen sokszor, a leghétköznapibb tárgyakból és történésekből álló valóságmetszet lényegül át valamilyen nagyobb egész (jelképes) tükrévé.

Ebben a művében a modern, kaotikus, kegyetlen világ emberének szorongó, bűntudatos érzelmei vetítődnek ki az íróasztal tárgyaiba. Megszemélyesíti őket, de korszerű, egyéni módon:

 

Újra kezdődik a szembesítés. / Ki látta tárgy-uraim ezt az urat? / Tényleg rá akarta venni önt tárgy-kisasszony, hogy fajtalan legyen?

 

Vagyis a vers narrátora az íróasztal tárgyaival egy bírósági tárgyalást akar lejátszatni, hogy megszabaduljon a saját, negatív, jórészt tudatalatti lelki tartalmaktól. De közben észreveszi, hogy a tárgyvilág milyen emberi módon mulandó, és sorsa mennyire hasonló a miénkhez. Emiatt hangulatváltás következik be:

 

Már alig élnek a fiókbeliek közül. / Elvásnak az alibik. / Az ablakkeretben az árendába vett táj fakul.

 

Mintha megenyhülne a kezdeti, bűntudatos szorongás. Az elmúlás- élmény érzelmileg közelebb hozza a tárgyakat és vele a tárgyi létezés – számunkra elérhetetlennek tűnő - őszinteségét és egyértelműségét is.

A kvázi bírósági tárgyalás a tárgyvilágba menekülés vágyává, akaratává változik át:

 

Hova léphetnék a szabályok értelmében? / Ujjal mutatnak rám az írni tanított ceruzák. / Fölerősödik a pigmentáció. Szeretnék visszakerülni / a barna tárgyaim közé. Mindent elkövetek, hogy / bebocsássanak. Tenyeremben három ajándékot szorongatok; / ruhátlan címkéket. Abban reménykedem, / a civilizáció a tárgyak síkja mögé vonult. És várnak, / mint a napórák tányérjai...

 

A vers expozíciója ezzel a gyönyörű napóra hasonlattal zárul.

Majd a beszélő – egy váratlan szöveg-vágással - önmagára és a versalakítás eddigi folyamatára reflektálva kiszól a versből:

 

Érdekes, most sem mondom végig / a mondataimat.

 

Ezért - hiába szeretné - a tárgyak egyértelmű világába nem nyerhet bebocsátást, hiszen már nem tud - azok módján - őszinte lenni. Íme a büntetése:

 

Nem lehet messze az ítélet. / Amire megtanítottak, most abból csipegetek. / Idegen testek enyészpontja vagyok.

 

A zűrzavaros, bizonytalan, modern személyiség óhatatlanul veszít a belső csatában.

 

Egy hirtelen vágással folytatódik a költemény. Tipográfiailag összeszűkül a versszak, ugyanakkor gondolati síkon mérhetetlenül kitágul, térben a kozmosz felé, időben meg az ősmítosz, a címe szerint meg sem nevezett Odisszea töredékei felé.

Ahogy korábban az íróasztal és a közvetlen környezet tárgyai lelkesültek át és mozdultak meg a kivetített lelki tartalmaktól, úgy most a csillagvilág (és benne a Föld) állóképe változik át a győzni akaró, de vereségre ítélt dolgok és lények harcterévé, melynek modern Odisszeusza és élete párja így jár e reménytelennek tűnő küzdelemben:

 

A kéményen túl zajlik

a csillagháború: és én

csak hátrálok. Pajzsom

is odaveszett. Pénelopé

térdén megvakul a tükör.

 

(Ez a csillagháború metafora, a merev, anyagnak látszó energiakozmosz kvantumfizikai átértelmezéséből származhat csupán!…)

 

Aztán a mérhetetlenül kitágult tér és idő, egy újabb meglepő vágással, a verskezdetben megismert, íróasztalnyi méretekre zsugorodik vissza.

Ismét a tárgyi lélekbíróság előtt szoronghat a saját, valódi identitását is elvesztő, mai ember:

 

Elhúzódhat még jó darabig a szembesítés. / A tárgy urak és tárgy-kisasszonyok / nem lehetnek bizonyosak abban, hogy / engem láttak a és zs között.

 

Vagyis: az ábécé betűivel leírt önvallomás őszintétlen és ellentmondásos volt. De többre nem képes a maga kaotikusan örvénylő lelkiismeret!

 

A vers záró sorában csak reménytelen reményként dereng egy másik lehetőség:

 

Vádaskodásuk ugyanis felemelne / a rekesz nélküli fénytelenbe.

 

Tehát: még egy afféle, ál-katarzis sem emelhetné fel már a vers elbeszélőjét valamilyen archaikus, megváltó ragyogásba, csak egy fénytelen, de őszinte, szabad létezésbe, olyanfélébe, mint a tárgyaké…

 

Végül hozzá kell tennünk: itt nem egy ember, egy költő életkudarcáról van szó, hanem mindnyájunkéról.

Ez a költő a tévútjait járó emberiség egyetemes vétkeiért is szenvedett és bűnhődött. 

Ettől olyan hitelesek az írásai...

 

2.

In memoriam

 

Ez a vers egy nyári délutánt idéz, amikor a költő utoljára volt együtt az édesanyjával, valamilyen autós kiránduláson.

Rá emlékezik, de nem a szokványos módon. Nem az egyéni, személyes vonásokat akarja megörökíteni “emlékezésül”, hanem az anya alakjában a világnak értelmet adó, személyen túli Ember képét rajzolja meg, megkapó szépséggel.

 

A szituációnak az ad drámai távlatot és jelentőséget, hogy az anya (idősen és betegen) már megsejtethette, hogy azt a kedvenc tájat utoljára látja, így annak - és benne az egész létező világnak - az átélése különös fontosságúvá, sürgetővé válik:

 

Amikor a koranyárban koradélután / visszanézett anyám a kocsiablakán / talán fárasztotta is a csavart mozdulat / befogadni még egyszer a látottakat / megsúgta-e valami mert megjár / hogy utoljára fordult a határ / körülötte s középütt ő / hogy amit lát nélküle nő / vagy bomlik ezután

 

A vers mindvégig az értelmezés síkján marad. Azt sugallja, hogy a mulandó dolgoknak csak a halandó ember adhat végső értelmet. Ez önmagában még csupán egy filozofikus közhely volna, ha a szemlélődő főszereplőt a közelgő elmúlás nem kényszerítené egy-két, rövid pillanatba sűríteni és átélni a létezés teljes értelmét, olyan intenzitással, hogy még a táj is átlelkesüljön és az emberi érzelmekhez hasonló tartalmakkal teljen meg tőle:

 

az volt az a koradélután / mit látott másképpen elítélve / mert olyankor úgy illik a képre / mi volt ráfestve hogy tudja a táj / minden gubanca s ami fönt-lent száll / éppúgy elmerül majd elvégre / rá voltak szorulva az ő hitére / s hányszor bizonygatta égnek-földnek / hogy ember nélkül a tölgyek se tölgyek

 

A kényszerhelyzet drámaiságát végül az oldja fel, hogy a búcsúzkodva szemlélődő lélek már szabad. Megszabadult egy eltorzult társadalom hatalmasainak tiszteletétől és félelmétől, a továbbélők kényszerű korlátoltságától. Már “kimondták a nevét”, vagyis: hívják egy másfajta létrend dolgai. Ő meg elfogadja - most már az önzéstől is megszabadulva, bátran - az élet és halál egymással összefonódó szigorú törvényeit.

 

Ez adja az emberi értelem végső szabadságát, az anya-alaknak meg a versben nyilvánvalóvá tett lelki nagyságát. Ezért fog hiányozni az általa átlelkesített tájnak is:

 

és most megfogyatkozik a bizalom / mihez kezd a szél ha nincs malom / vagy az udvar az tudta legalább / hogy helyette megadta magát / elég lett volna egy moccanás / egy jelszerűtlen valami / hogy kimondták a nevét / csak még nem hallani / és gyűjtsön amit bír mert szabad / és ne tiszteljen már földi hatalmakat / hiszen kimondták a nevét a koranyárban / --- / fogadja el a világot bátran

                    

3.

Célszerű harag

 

összebeszéltetek a hátam mögött / kétszer elmondtátok az áldást / és hogy szemem elhomályosult / mint az aggé teleszórtátok a völgyet tulajdon gyermekeimmel

 

Így kezdődik egy meglepően eredeti Takács László vers.

Egy átváltozás tanúi vagyunk. A költemény termékeny szellemű beszélője gyümölcstermő faként jeleníti meg önmagát, az őt kifosztókat meg ravasz, ragadozó, állatias jellemvonásokkal.

 

Az egészben csak az a meglepő, hogy a metafora-sorban a hasonló (az emberszerű fa) és a hasonlított (a kifosztást dacosan elviselő ember) tulajdonságai és reakciói szürreálisan összekeverednek, éppúgy, mint az őt fosztogatókban a hasonló (tehát az állatias jelleg) a hasonlítottal ( a fosztogató emberek) tulajdonságaival.

Így igen kifejező és eredeti, metaforikus ember-fa és ember-róka kimérákat találunk a vers téridejében. Majd a beszélő személy egyszerre reflektál emberként is és faként is mindarra, ami vele történik.

Mintha a nagykanizsai származású kortárs, Z. Soós István, a kiváló festőművész egyik gyötrődő ember-fa kimérája szólalna meg, a kifosztás gyötrelmét panaszolva:

 

mind fejemen tartotta tenyerét / a másikkal helyet kanyarított nektek / így téptétek le őket mint a vackort / hogy a meztelen törzshöz férjetek / foszlott rókák ugráltak melletekben / és vonyítottak / hiába harsogtátok a zsoltárokat / rókák vinnyogtak szátokból / és szemgolyótok összeverődött / azt hittétek tuskón élek /

 és lefordíthattok könnyűszerrel

 

Ezek után az ember-állat kimérák jellemzése következik:

 

a hólyagos föld könyékkürtjeiben / nevelődtetek ahová be-begurult / a préda mit tudjátok ti mi a fényben / élés és hogyan árulhatja el az árnyék / az önhittséget mert az kiveri a földet /

nyomban ha a törzs önmagát növeli

 

Egy hirtelen hangváltással - nemcsak a kifosztott ember-fa szenvedését ismerhetjük meg, hanem a sEz a vers igen jól érzékelteti a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek társadalmi és szellemi szituációját, de sok vonatkozásban ma is érvényes az általa felvázolt, groteszk kép a hazai szellemi állapotokra.

 

Egy költői reflexiókkal átszőtt tanítómese motívumai kavarognak itt, epésen, ironikusan, avantgard kódok szerint átértelmezve. Épp csak emlékeztetnek a fabulára, az ezópuszi, La Fontaine-i eredetre.

 

Akkoriban már – a hazug politika meséi és maskarái mögött - a fogyasztói társadalom világa kezdett kialakulni,   (torzul és felemás módon, de feltartóztathatatlanul), tehát az önző, egymást eltipró, szünet nélkül marakodó emberek kegyetlen káosza; az ami most is van...

 

Takács Lászlónak épp úgy, mint az ezredvég felé tartó évtizedek többi, igazi költőjének, már csak a gúny maradt, hogy ítélni tudjon az abszurd társadalmi és szellemi állapotok felett.

Minden egységes jelképrendszer széthullása és a nyelvi kifejezés kiüresedése után, csak az ilyen ironikus, önironikus hang lehetett valóban korszerű!

 

A vers úgy kezdődik, mintha az idegenforgalom gondjai foglalkoztatnák, de iróniája másra vall:

 

Brutálisan pazarló az élet mifelénk / még tél van de a nyárról pusmognak / hogyan szerződtetik le a délibábot / ebbe a finnugor provinciába /és ki kell majd cserélni a klakkot is / menetközben

 

Így érkezünk el a vers főszereplőiig, a tücskökig. Ők – allegorikus értelemben – a magyar költők, egy olyan történelmi helyzetben, amikor a költészet már elvesztette létének alapjait, önigazolásával együtt.

De az allegorikus jelentésbe bele lehet olvasni a többi hangadó, értelmiségi foglakozású tücsökembert is, a színésztől a pedagógusig:

 

És hát a tücskök is szóba kerülnek / A nemzetiek Már sírni se tudnak nincs mibe / fogózni a kiégett mezőségben Pedig annak is / módja van Ezer éves És most jószerével a / csupasz ülepükön hangicsálnak A lyukas nadrágú / szabót meg a mezítlábas vargát már a mese is / befogadta de tücskökkel nem lehet viccelődni / Egytől egyig

 plebejus ivadék

 

Itt is, mint a költő sok más versében, metaforájában, a hasonló és a hasonlított tulajdonságai és cselekedetei összekeverednek, majd a jelentés ide-oda vibrál a kétféle értelmezés síkja között.

Ez ad iróniájának különös érdekességet és erőt.

 

A költő-tücskök elvesztették ugyan a régi fontosságukat, de nekik is élniük kell. Itt villan fel - egy pillanatra - az igével világot teremtő Isten motívuma - de már a szekularizált ember profán hangján:

 

Ha az Isten mindig mindenkor talál egy odút / a népének, mért lenne fukar éppen a zenészeivel / Mezőt teríteni csak nem kunszt / Talán csak egy kicsivel tovább kell mondani / a varázsszöveget...

 

Aztán a megromlott lelkületű költő-tücsköket mutatja be, a “magyar betegség” kifejezéssel kezdve:

 

Morbus hungaricus / Ahogy fél füllel hallani / sokan közülük eladták

a hangszerüket / merthogy nem úgy szólt ahogy szólt / pedig a vén cigánytól örökölték állítólag

 

Tehát a túlélés kényszere miatt adták el költészetük tücsökhegedűjét, nyilván azoknak, akik még fizettek érte valamit. Megtehették, hiszen már ők maguk sem tartották sokra...

Nemcsak hogy a nagy előd, a híres verse után „vén cigánynak” nevezett Vörösmarty Mihály kis tücsök-utódai ők, de a költészet helyzete és lehetősége is merőben más lett, a romantika kora óta:

 

Akkoriban elég volt egy szimpla eskü is / meg a gyermekien homályos végrendelet / A romantikát sokféleképp lehet értelmezni /

kivált ha hexameteres

 

A költő itt sietősen, gúnyosan, unott modorban vázolja fel az új helyzetben előállt kényszercselekvéseket:

 

Most aztán fájhat a fejük Először mezőt / itt kell békülni a gondviseléssel / aztán dugig virágot vagy mi a francot /

mert nekik aztán el kell ám rugaszkodniuk

 

A végén hatványozottan keverednek össze az ember- és rovarvonások meg cselekvések. A groteszk képekben szikrázik a gúny:

 

De még tél van Bizonyára gyülekeznek valahol / Talán a kihalt hangyakúpokban / Nemzeti zászlóba bugyolálva mivelhogy / kiválasztottak La Fontaine uram

 

Itt, a vers végén, még a szereplők méreteivel folytatott költői játék is meghökkenti az olvasót.

A “vén cigány”, Vörösmarty, még ember, tehát nyilvánvalóan emberméretű volt, de utódai csak afféle tücsökemberkék. Olyan pirinyó lények, hogy csapatostól, nemzeti zászlóstól elférnek pár hitvány hangyakúpban...

 

*

 

A “MEGVÁLTÁS” DILEMMÁI TAKÁCS LÁSZLÓ

A HÚSVÉTOK ÜRÜGYÉN CÍMŰ VERSCIKLUSA SZERINT

 

A biztos értékrend nélküli kaotikus, globális (ál)kultúra korában mindenki mindenről tud (valamit). Zűrzavarosan, eklektikusan és felületesen. Az információk bővében vagyunk – tudjuk.

 

Csak az élő hit veszett el! Úgy - igazában - már senki semmiben sem hisz.

Ha valaki a saját élő hitéről beszél, akkor bizonyos, hogy csak alakoskodik, esetleg önmagát akarja meggyőzni.

 

Takács László fájó iróniával mutatja be, hogy a káosz-kor embere, ha emlékez(tet)ni akar is az évszakok, vagy a létciklusok egyre halványuló rítusaira, ez már nem vezet el sem valódi rítushoz, sem igazi ünnephez.

Csak elhalványult és megváltozott értelmű, ősi motívumok és a hozzájuk kapcsolódó evilági célok kavarognak a bizonytalan tudatban.

Az egykori, nagy vallásos ünnepek már nem a hit ünnepi alkalmai, hanem csak egy vásári világ ajándékozási, vagy élvezkedési lehetőségei.

 

Minden kiüresedik és önmaga ellentétébe fordul! Ki tudná, mi az értékes és fontos, az önmagán is túlmutató, egy fejre állt, vagy pofára esett világban? :

 

Posztó és olló az én kezemben / mint akkor a félelem /

de mit is akartam építeni / mit is / ezen az emberen

(A vásárok széjjelüttettek)

 

Bizonytalanná vált a Húsvét, a tavaszi napforduló ünnepének értelme és sorsa is. Egykor Krisztus – és benne, jelképesen, az emberi lélek - feltámadásának hite, eszméje volt a legfontosabb mondanivalója.

Íme, a megváltás és megigazulás vágyából csak ennyi maradt a végletekig szekularizált világban:

 

az ember / hadd érezze bizonyosan , / hogy feltámadt a vízzel,

a szénnel, / és semmi sem hiányzik belőle, /

mert energia / s az sohasem vész el

(Kilendültek)

 

Csak valamilyen meghatározhatatlan vágy maradt valami után, ami túlmutatna egy közönséges, lapos anyagelvűségbe süllyedt világ történésein, de már hinni nem lehet benne, csak fájó öniróniával beszélhetünk róla:

 

Mindnyájunkat kiforgat egy arra termett szenvedély / miért ne forgolódnánk éppen / a mesében

(Elkapkodták már)

 

Az ősi, égbetörő vágyakat a technika kora már gépiessé, lélektelenné teszi. Ezt látjuk az Ikarosz-parabolában:

 

Sólyom silabizálják a gép begyéről / Gondos technikai szag támolyog ki a kabinból / és egy rejtvényújságot fordítgat ide-oda a mankós huzat

 

Miután világunk az egyetemes zűrzavar állapotában globalizálódott, ezért a legkülönbözőbb szokások, rítusok, szövegek (töredékei) kerülhetnek – zavaros szinkretizmussal - egymás mellé.

És minden nyomorúságosan torz, kisszerű lesz, hiszen az ember már:

 

Szegény ördög mind / aki csak szeg lehet

(Akkorra)

 

Egy ilyen káoszban kialakult, eltorzult szellemiséggel lehetetlen elérni a megváltódás, a szabadulás állapotát:

 

Gömbösödöl / Élek sehol sem zökkentenek / Valószínűtlen simaság / ugyanaz ugyanaz ugyanaz / ellenséged / kavicsaid / szembogarad

(Szabadulás)

 

Az egykor olyan biztosnak tűnő, dualisztikus fény-árny ellentét elhomályosult. De még a rossz és a jó megkülönböztetésének vágya is meggyengült bennünk:

 

Vajmi kevés bennem a húsvétiság. / Végigizgulom az előtér szeretetalakzatait. / És a háttér hányavetiségét. / Mit lehet tenni? /

Ez a fajom mindennapi színháza .

(A Húsvét-ok ürügyén)

 

A Jónás próféta parabolájában kifejezett küldetéstudat meg így fest az új társadalmi kontextusban:

 

Újmódi Jónásként / kapcsodra záródó tengered legfenekén / aligha csüggtél mélyebben / horog-természeted csak fűtött akváriumot bír el

(Csüggtél-e?)

 

Ugyanígy változik meg és torzul el az angyal-őskép. De milyen nagy költői erővel fejezi ki ezt! :

 

micsoda angyalt vártunk / a nád bütykein számolva az éveket / hagymán és szalonnán tengődve / szárnysuhogása töltötte színültig / ormótlan lábnyomunkat

 

Majd csodálatos leírást kapunk az “égi hírnök” transzfigurációjáról, miközben az emberi szférába süllyed:

 

micsoda angyalt vártunk / angyaltalan fekete esőben / a glória helyéről cigarettaparázs ötlött figyelmünkbe / irkalapokon az emlők mögötti szárnyak csapkodtak

 

A tiszta szellemi létezés lesüllyedését, anyagivá sűrűsödését az emberi szexus teszi teljessé:

 

és néhány faragatlan ige / a lágyékok szakrális hullámverését idézte / a péterszeges ágydeszkáinkra

(micsoda angyalt vártunk)

 

Néha a megváltás vágya saját ellentétébe fordul, ilyenkor az ember eljut a minden mindegy lelki, érzelmi nyomorúságáig:

 

mert a semmit se tudom eltalálni. / Juhászom és farkasom egyezett. / És ki szegen lógott, vagy szegezett. / Túlélik. – És megfogant így akármi.

(Apokrif szonett 1973)

 

A megváltás végső lehetetlenségét - a legmegdöbbentőbb módon -  Az a valami című vers mondja ki. Egy mai Krisztusról szól a fiktív történet, akit épp az imént vettek le a keresztről és nagy csődület veszi körül.

A költő lírai alteregója tömegkerülő, ezért csak akarva-akaratlan lesz az eset szemtanúja.

 

Hogy is néz ki egy mai “megváltó”? :

 

Nekem idegen volt / mert a fényei elmaradtak tőle / feküdt vagy fúródott / mint egy hentestőke / Mindez egy kiadós pénteken…