Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Havasréti Roland: Végső Áldozat 11. fejezet.

2022.02.09
Végső Áldozat 11. fejezet
 
Amikor Gregor J. Mullan technikus megállt a nagy barna cseresznyeajtó előtt, vett egy mély lélegzetet. Olyan halkan kopogtatott, hogy ő maga is alig hallotta meg, de valaki bentről azonnal kinyitotta.
- Mr. Mullan, uram.
A világ vezető megfordult és csak a fejével intett, hogy Gregor lépjen be. Arcáról nem lehetett leolvasni semmit sem, ami hasznos információ lett volna Gregor számára. Gyorsan helyet foglalt egy székben, majd hirtelen rájött, hogy az elnök még áll és gyorsan felpattant.
- Maradjon csak ülve, fiam. Kér egy italt?
Gregor nagyon kért volna egy italt, mert úgy érezte az segítene neki kissé oldani a feszültségét.
- Nem, uram. Köszönöm nem kérek.
Az elnök bólintott, majd odasétált egy ezüst tálcához, amin különböző erősségű italok sorakoztak. Kikevert két pohárba az egyikből, majd szó nélkül Gregor kezébe nyomta az italt.
- Igya meg.
Gregor gondolkodás nélkül bekapta az egész pohár tartalmát és engedte, hogy az alkohol végig égesse a torkát. A vezető még ekkor is kőmerev arccal nézte.
- Magára fért úgy látom. Feszültnek tűnik.
- Az vagyok, uram - kereste a hangját Gregor, majd könnyező szemmel felnézett.
- Tudja Mr. Mullan, amikor két éve ebben az irodában ült, én komolyan azt hittem ön lesz az, aki megoldja nekem ezt az energia ingadozás problémát.
- Igen, uram.
- Igen, uram, mi? - kérdezett vissza az elnök.
- Történtek áttörések a témában, de valójában még nem indokolt, hogy aggódnunk kellene.
- Tehát ön szerint nem ok az aggodalomra, hogy két napja elment a nyugati parton a teljes áramellátás.
- Erről nem értesültem, uram - nézett fel meglepetten Gregor.
- Hát, most értesült. Valami, vagy valaki egyszerűen lekapcsolta az áramot. Megszűnt az energiaellátás. Még véletlenül sincs ötlete mi történhetett?
- Szabotázs, uram?
- Talán az. Talán, nem.
Az elnök egy újabb pohárnyi italt töltött ki mindkettőjüknek.
- Tudja magának két éve itt ebben a szobában igaza volt.
- Miben, uram?
- Abban, hogy ha itt valami elromlik, nem lesz ember, aki meg tudja javítani.
- A nyugati part?
- A nyugati part. Több, mint kétmillió háztartásban szűnt meg az áramellátás. Három óriás fejlesztő termelte az energiát, most mindhárom áll. Az odaküldött bizottság azt állítja, hogy valaki belülről rongálta meg valami olyan fegyverrel, ami szó szerint elolvasztotta a cellák ellenálló anyagát. A palládium kifolyt és tudjuk, hogy csakis forró, folyékony állapotában alkalmas arra, hogy használhatóan dolgozni lehessen vele. Ez a palládium azonban szétfolyt a padlózaton és megszilárdult. Semmivel sem lehet megolvasztani.
- Uram, én erről semmit sem tudok.
- Pedig nem ártana, ha tudna Mr. Mullan. Mert amíg ön kint a terepen a jó fene se tudja mit csinál, addig valaki betört a nyugati part energia bázisaira és megsemmisítette azt. Tudja ez mit jelent?
- Ez azt jelenti fiam, hogy ott van több, mint kétmillió ember, akik nagyjából halálra lettek ítélve.
- Mi nem segíthetünk rajtuk?
- Mégis hová tegyek kétmillió embert? Mivel etessem, itassam őket?
- Uram, állíttasson fel a város körüli területen egy tábort, ahol fogadhatjuk őket. Minden háztartás adjon egy keveset abból, amit amúgy is kidobna és adjuk oda ezeknek az embereknek míg ki nem találjuk hogyan lehetne kiküszöbölni a hibát.
Az elnök elfordult az ablaktól és merev tekintettel nézett beosztottjára.
- Ez miféle terv Mr. Mullan?
- Segíteni kellene rajtuk.
- Segíteni? Miért tennék ilyet? Honnan szedi ezeket a dolgokat?
Gregor érezte, hogy átlépett egy határt. Rájött, hogy felettese épp úgy nem érti az önzetlen segítségnyújtás lényegét, ahogy ő sem értette pár hónappal korábban. A különös idegen társaságában eltöltött napok azonban olyan változásokat idéztek elő benne, ami logikus volt, pozitív és mindenképp szerethető. Egyik sem olyan tulajdonság, amire egy despotikus vezetőnek szüksége volt.
- Miért hallgatott el?
- Úgy vélem, uram, hogy tudnék segíteni, ha lehetőséget adna nekem.
- Mi lenne a terve?
- Egyelőre látnom kellene a palládium cellákat. A régiek merevlemezein ki tudnám esetleg keresni a működési elvüket, mivel, ha jól tudom ezek a cellák egy belső saját számsorral rendelkeznek.
- Ez jól hangzik. Menjen Mr. Mullan. Kettő nap múlva pedig tegyen jelentést nekem a fejleményekről.
Gregor felállt és bólintott.
- Igen, uram, így lesz.
Távozni készült, de az elnök hangja utol érte.
- Az italát nem issza meg?
Gregor megfordult és az asztalon levő pohárra nézett.
- Kár lenne érte. Drága, ritka ital.
- Köszönöm, uram - mondta Gregor és felhajtotta a drága és ritka löttyöt.
Ismét elindult és már az ajtóban volt, mikor az elnök hangja megint utolérte.
- Tudja, hogy sokat változott az elmúlt két évben, fiam?
Gregor megtorpant és homlokára kiült pár verejtékcsepp.
- Úgy véli, uram?
- Mintha nem lenne eléggé biztos a saját tudásában.
- Uram, a legnagyobb tisztelettel - fordult meg Gregor és kihúzta magát.
- Jelen helyzetemben abban sem vagyok biztos, hogy élve lejutok a nyugati partra. De, ha mégis, akkor látok rá esélyt, hogy megoldjam a problémánkat.
- Akkor menjen Mullan. Tegye, amit kell.
Az elnök elfordult, de Gregor érezte, hogy ez most egy hajszálon múlott.
Katonai különítményének parancsnoka már várta őt az épület előtt. Elég volt Gregor arcára néznie, hogy tudja a találkozás nem úgy sikerült, mint remélték.
- Nagy a baj, uram? - kérdezte a parancsnok és Gregor után sietett.
- Juttasson le a nyugati partra parancsnok amilyen gyorsan csak tud. Szedje össze a teljes csapatát, senkit ne hagyjon itt és két órán belül indulni akarok.
- Igen, uram.
Gregor bevágta magát egy elektromos limuzinba és miután azonosította magát, a kocsihoz szólt.
- Haza.
Az autó előre beprogramozott GPS koordinátora vette a hívást és elindult.
Gregor J. Mullan megvakarta a fejét, majd megsimogatta az állát. A teremben minden szem őt nézte.
- Mit gondolsz Greg? - kérdezte az egyik technikus, aki azon a napon ott volt az ovális irodában vele.
Gregor leguggolt, megnézte a kifolyt cellát, majd a másikat is.
- Azt gondolom, hogy itt nem történt semmi külső behatolás.
- Miből gondolod?
- Ha valami fegyverrel intézték volna el a három tartályt, akkor nem mindnél ugyanott lenne a behatolás és az olvadás rétege. Ennyire pontos senki sem lehet.
- Akkor mi történt itt?
- Úgy vélem Joe, hogy a tartályok energia szintje elérte a zérót. A benne levő forró palládium kiolvasztotta a biztonsági zóna csíkját és kifolyt a padlóra, mielőtt kiégette volna az alaplemezt. Egy második biztonsági lépésként.
A Joenak nevezett technikus megnézte Gregor mit mutogat és helyeslően bólintott.
- Lenyűgöző. Megoldottad a kérdést cirka húsz perc alatt. Hogy csinálod?
- Hát, haver, tudod annyi minden rezeg itt a fejemben - intett a saját feje felé Gregor.
- El se hinnéd mi minden nyüzsög benne.
Joe rávigyorgott, majd elkomorult.
- Akkor ennek annyi?
- Ennek annyi. Sürgősen meg kellene vizsgálni a többi cellát is, hol tartanak, mert, ha itt mind lemerül, akkor nem tudom mi lesz.
- Valakinek értesítenie kellene az elnököt - jegyezte meg Joe.
- Tedd meg te. Az elnök biztosan díjazná, ha te lennél a hírvivője.
- Hogyan? Hiszen te jöttél rá erre.
- Nekem mindegy Joe, hogy az elnök kedvel e vagy sem. De neked jól jöhet.
A fiatal férfi meglepetten nézett Gregorra.
- Ezt én most nem értem.
- Nem kell mindig mindent értened. Menj és tegyél jelentést az elnöknek. Mondd el neki, hogy közösen rájöttünk a problémára és én itt maradtam további lehetőségek megoldásának keresésére. Majd mondd el neki, hogy javaslod nézzük át az összes energia cellát. Biztos vagyok benne, hogy téged fog erre a feladatra megkérni.
- De, miért csinálod ezt? - értetlenkedett még mindig Joe.
- Örülnél ennek a feladatnak, Joe? - kérdezett vissza Gregor.
- Igen, nagyon.
- Akkor ezért. Ezért az örömért csinálom.
- Nahát milyen fura ember lett belőled Gregor J. Mullan. A végén még megkedvellek.
Gregor bólintott, majd sietve otthagyta a magában gondolkodó ifjút.
- Parancsnok azonnal vigyen ki a peremvidékiekhez - súgta oda a katonai vezetőnek, majd beült a kocsijába. Pár órán belül már az öreg romok közt sietett és örült, mikor Josef magas alakja feltűnt az egyik épület mellett. A férfi a földet kapargatta. Gregor nem tudta pontosan meghatározni mit csinál.
- Jó napot Josef - intett oda és a férfi abbahagyta a föld turkálását.
- Megtudhatom, mit csinál?
- Hogan azt mondta ültessem el ezeket a magokat itt - mutatott egy kis zsáknyi magot.
- Minek?
- Azt mondja jövő tavaszra termés lesz belőle, ami ehető.
- Sosem hallottam még ilyesmit.
- Én sem, uram. De ha Hogan azt mondta az úgy lesz. A lényeg, hogy sokat legyen öntözve.
- Ahhoz sok víz kell.
- Víz az van. Egyre több. Képzelje a fal innenső oldalán közvetlen az energiamező után egy elég szép részen zöld lett a fű.
- Ne mondja!
- Úgy bizony. Mióta Hogan átjár ide, mintha a föld is kezdene életet adni, nem csak ő maga.
- Ha már a Kívet emlegetjük, nem tudja hol jár épp?
- Szerencséje van, uram. Nemrég jött át és élelmet hozott. Ott lesz valahol a nagy téren.
Gregor bólintott és szokásosnak mondható katonai kíséretével együtt a táborba ment. Senki sem ijedt meg tőlük. Az emberek barátságos üdvözléssel fogadták őket, amit Gregor még mindig nem szokott meg.
Hogant és Júliát egy nagyobb csoport közepén találta meg. Mikor odaértek, a fiú épp beszélt.
- Úgy van, ahogy mondom. Földanya nem tesz kivételt gyermekei között. Az embernek is adott képességet, mégpedig a tudat használatának képességét.
- De, a tudat nem pont arra való, hogy olyan eszközöket találjon fel, amik segítik az életét?
- De. Tummon - bólintott a fiatal férfi felé Hogan.
- Az eszköz készítése fontos segítség. Lásd nekem is van íjam és lándzsám, késem és csapdákat is állítok az erdő vadjainak.
- Akkor mi baj van a lőfegyverekkel?
Gregor és csapata érdeklődve figyelte a választ.
- Nem a fegyverrel van a baj Tummon, hanem azzal, aki fogja. Bár, ha engem kérdezel én bizony nem akartam volna feltalálni ezeket a fegyvereket, amikkel Gregor tudós katonái is járkálnak - intett mintegy mellékesen a csoporthoz csatlakozott katonák felé, ezzel jelezve, hogy észrevette az érkezésüket.
- A baj az elmével van, ami irányítja. Hatalomra tör, önös érdekek miatt olyasmire kényszerít másokat, amit ők nem akarnak megtenni. Korlátozza őket szabadságukban, lealacsonyítja egy olyan szintre, ami már nem nevezhető tisztességesnek. Maga a fegyver sem tisztességes. Ha egy ember egy lándzsával kimegy a vadonba és elejt ez Karrothot, az élelemszerzés. Ha kimegy egy lőfegyverrel és halomra lövi őket az gyilkosság. Veszélybe sodorja a fajfenntartás törvényét.
Ha egy lándzsával megvédi magát egy Hómacskával szemben, az tisztességes győzelem. Ha a macskára ereszt egy tárnyi lőszert az mészárlás. Az ember önmaga dönti el melyik utat választja.
- A te világodban, Hogan bizonyára megállják a helyüket ezek a törvények. De a mienkében esélyed sincs rá.
Hogan Gregor felé nézett.
- Tehát azt mondod, a tisztességes hozzáállásom nem elegendő ahhoz, hogy az emberek közt ember legyek?
- Ha ennyire becsületes vagy, kizsákmányolnak, tönkretesznek és elpusztítanak.
- Tehát az emberek világában tisztességgel élni lehetetlen?
- Nem ezt mondtam. Természetesen nem lehetetlen. Csak nem célszerű, mert a rendszer, ami a világot működteti, ezt az opciót valahogy kifelejtette a programozásból. Ha élni akarsz úgy, hogy élhető legyen az életed, akkor muszáj olyan dolgokat tenned, amik mondjuk rá, nem tisztességesek.
- A rendszeretek rákényszeríti az embert arra, hogy kiskapukat keressen, mert olyasmit próbál megélni, amit elvettek tőle?
- A rendszer sokat ad, amennyiben jó tagja vagy a társadalomnak.
- Nézzük csak. Az ember ugye reggel korán felkel és elmegy a munkahelyére. A napja nagyobb részét ott tölti. Folyamatosan betartja a munkahely szabályzatát nehogy bajba kerüljön. Ha esetleg megbetegszik, akkor vagy nem kap a kieső időre kreditet, vagy kénytelen még több órát dolgozni, hogy a hiányt pótolja. Ezek az idők abból a szabadidőből mennek el, amit ugye otthonában a családjával tölthet. De, mire oda jut, olyan fáradt, hogy már az is csoda, ha a vacsoráig ébren tud maradni. A gyermekeit többnyire a rendszeretek által előállított vizuális ketyerék nevelik fel, mert a szülőknek nagyjából nincs rá idejük. A gyerek egy idő múlva már nem is igényli a szülői felügyeletet, de ezzel egyidőben a szülő elveszíti a gyermek tiszteletét is, mert sem biztonság tudatra, sem szeretetre nem tanította meg senki sem. Egy bináris számsorrá válnak egy olyan gépezetben, ahol már a név sem számít. Mindent egy online nevű központból vásároltok és utazni is csak akkor utazhattok, ha a rendszer épp nem talál ki valami félelmetes dolgot, amivel otthonaitokba zár benneteket. Maradnak a digitális élvezeti cikkek, amik nem adnak valós élményt csak elhitetik veled, hogy élsz.
- Azért ezt most nagyon lesarkosítottad, Hogan. Vannak boldog pillanatok is.
- Igen a tudat módosító szereitek, meg az alkohol, amit már nem is azért iszik az ember, mert jókedvet akar csinálni, hanem azért, mert már miért is ne inná meg, ha mást úgy sem tehet.
A gyermekeitektől elveszitek a nevelés fontosságát, identitás zavarral küzdenek, mert már azt sem tudják fiúk e vagy lányok. A kicsi gyerekek agyába is azt kódoljátok, hogy a világotok úgy van jól, ahogy ti azt bitek és memória kártyák, programok sokaságán át kalibráltátok. De hadd kérdezzek tőled valamit Gregor. Te magad mikor voltál életedben a legboldogabb?
Gregornak ekkor eszébe jutottak a gyerekekkel futballozó katonái és a csendes est, mikor a legbiztonságosabb ágyban hajtotta álomra a fejét. Szeretve volt, és értékelték. Őt magát nem pedig a titulusát.
- Ma, ha csatlakozol hozzám elviszlek abba a világba, ahonnan én érkeztem Gregor tudós.
Megmutatom neked azt, amit az emberek már elveszítettek. Nézd meg a saját szemeddel, tapasztald meg milyen és döntsd el a szívedben, mit kellene tenned.
- Néhány napja az emberi városok nyugati partvidékén megszűnt az áramszolgáltatás. Több, mint kétmillió ember maradt áram nélkül. Erről persze te, nem tudsz semmit.
Hogan kihúzta magát és teljes testével fordult az ember felé.
- Kijelented, vagy kérdezed? - tette fel a kérdést csendesen, hangjában mégis annyi érzelem feszült, hogy minden tekintet Gregor felé fordult. A katonák feszengtek és fegyvereik zárjával babráltak.
- Ne érts félre Hogan. Én csak próbálok megfelelni az élet elvárásainak.
- Te ezt nevezed életnek és nem hibáztatlak érte. Egy olyan rendszerben élsz, ami születésedtől fogva erre nevelt téged. Engem egy másik rendszer nevelt és itt körben sokan úgy gondolják, hogy élhetőbb és emberibb az, amiről én beszélek nekik.
- Hogan én tudom, hogy komoly gond van az emberi civilizációval. Abban is meglehetősen biztos vagyok, hogy valaminek a vége közeledik, mert, ha neked semmi közöd az áramkimaradásokhoz, akkor ez azt jelenti, hogy lemerülnek a telepek és utána nem tudni mi fog történni. Viszont te nem éltél sosem az emberek világában. Számodra az a természetes, amiről beszélsz. Az emberek meg eljutottak egy olyan szintre, mikor áram nélkül képtelenné váltak az életre.
- Akkor talán mégiscsak jobb lenne időben felkészülni arra, amiről én beszélek Gregor tudós. Mert, ha a telepjeitek lemerülnek, az emberek egy újabb erkölcstelen háborúba kezdenek és abban az alapvető ösztöneiknek fognak engedelmeskedni. Vagyis a természet törvényének, amiben az áll, hogy az erősebb éli túl. Biztosan látni akarod milyen áron fog ez bekövetkezni?
- Mit értesz ez alatt?
- Amit eddig tanultam rólatok emberekről. Ahogy a múlt felvett üzeneteit végig hallgattam, ahogy ezek az emberek itt mesélnek az életükről, ahogy te magad elmondtad sok - sok estén át miként működik a ti úgynevezett civilizációtok, egyféle kép végződhet ez.
Elítélitek a Kíveket, mert nem nevelnek fel életképtelen utódokat. Azt mondjátok embertelen. De, ha elfogy az áram, úgy vélem nagyon kevesen lesznek olyanok, akik még ekkor is feláldozzák egészséges életüket. Az öregek nem fognak kelleni a betegek sem mert csak a baj van velük. Leáll a gyártás, nem lesz sem mesterségesen előállított hússzerű ételetek, sem zöldségetek. Az emberek lopni, csalni, ölni fognak a betevő falatért és az sem fog számítani kinek a torkát vágják majd el, mert az éhség nagyúr. A fegyvereitekkel egy ideig megvédhetitek az uraságokat, akik tapasztalatátadás és tisztelet helyett olyan dolgokra oktattak benneteket, ami semmit sem ér, ha összezuhan a civilizációtok. A fiatalok kérdéseit ki fogja megválaszolni, ha nem lesz ott a nagy tudós számítógépetek, ami mindig mindenre választ tud adni ráadásul nem is egyfélét?
Az ember elveszítette a természettel való együttélés képességét. A gépekben és a technológiában hisz. Pedig a szellemben kellene. Abban, hogy a föld nem egy jó vagy egy rossz hely. Az ember tudata olyan, amilyen. Földanya hidd el, az emberek pusztulása után is felébred reggel. A kihalt állatok helyére újfajta lények születnek majd, vagy az is lehet, hogy egy galaxisban utazó kolónia bukkan rá a kék bolygóra. A földet nem érdekli az ember rajta él e vagy sem. De úgy vélem Gaia mégis figyel benneteket, másképp nem lenne itt körülöttem eme sok ember, akik felébredtek, akik érzik, hogy valami nagyon nem stimmel azzal, amire felesküdtél. De, nem szeretnélek meggyőzni. Kérlek szánj rám néhány napot és gyere velem az energiamezőn túlra. Hozd a katonáidat is. Átjuttatok mindenkit, de akkor meg kell bíznod bennem. Megteszed?
- Bízom benned - vágta rá azonnal Gregor J. Mullan.
Hogan ekkor odasétált hozzá és erős karjával megfogta az övét.
- No, és miért teszed?
- Nem tudom - hebegte Gregor.
- Azért teszed, mert van benned is egy hang, ami ezt mondja neked. Erre a hangra figyelj. Ez belőled szól. A lényedből, a szellemedből. Ez tesz ki téged teljes valódban. E hang azt mondja bízhatsz bennem. Az emberi rendszer azt mondja pusztíts el, mert ártani fogok neked. Neked, vagy annak a rendszernek, ami ezt akarja elhitetni veled? Nem mindegy. Neked kell érezned. Idebent - érintette meg Gregor mellkasát.
Gregor elbizonytalanodott. Azért jött ide, hogy megtudja Hogan piszkálta e meg az akkumulátorokat, mégis minden szavát elhitte annak, amit mondott. Ami szembe ment a Vezető által diktált rendszerrel. Ami a legaggasztóbb volt, hogy tényleg hitte és érezte Hogan szavainak hatását.
- Vissza kell menjek a katedrálisba és be kell számolnom az elnöknek az észrevételeimről. De el tudom tolni pár napot. Ha addig megfelel neked, akár most rögtön átvihetsz minket a világodba. Bizonyára meghatározó élmény lesz a számunkra.
Gregor J. Mullan nem is sejtette mekkora változást fog ez jelenteni.
Nyár volt. A széles, zöld mezőkön különböző színű virágok szirmai hajladoztak a langymeleg szélben. Rovarok döngicséltek, méhek lábára ragadt pollenek szaporították az élet magvait. Az erős, méregzöld fűtenger felszínén csordába verődött állatok legeltek, köztük apró emlősök ugráltak földalatti odúikból. A mályvakék égbolt alatt madarak százai szárnyaltak, majd repültek rá a tó tükre fölötti hullámokra. Egyesek halat vadásztak, mások fészkeik biztonságát ellenőrizték. Az élet hangos csiviteléssel lüktetett a szabad terület minden négyzetcentiméterje fölött. Gregor J. Mullan és katonái magukról teljesen megfeledkezve, szájtátva figyelték e békés, gazdag világot és szólni sem tudtak. Egyikük sem látott még ilyesmit, Gregor még a régi filmeken sem, amiknek pedig szerelmese volt. Majd a szemközti domb tetején megjelent egy óriás méretű ragadozó és Gregor hangosan préselte át fogai közt a levegőt ámulatában. A hófehér bundájú óriás, domborodó izmokkal, oly fenségesen állt meg a domb tetején, mint egy királyi méltóság, aki letekint alattvalóira. Gregor tekintetében csodálat villant.
- Egy Hópárduc.
- Nem hiúz? - kérdezte Júlia, mert ő így látta annak idején egy régi képen.
- Ó, nem Júlia. Az ott egy hópárduc. Micsoda példány. Valódi csúcsragadozó! Sosem hittem volna, hogy valaha élőben láthatok egy ilyen gyönyörűséget.
A hómacska felszegte a fejét és olyan büszkén nézett le a völgyben összegyűlt növényevőkre, mintha máris kiválasztotta volna az ebédjét. Majd hirtelen megbillent, Gregor csak aztán vette észre, hogy egy kisebb szőrgolyó oldalba öklendezte a tökéletes faj mesteri példányát, aki aztán hangos recsegés - ropogás következtében lebukfencezett a lejtőn. Minden vad megugrott és szempillantás alatt futott fedezékbe, miközben Hogan és Júlia teljes szívvel kacagtak. Majd mindketten felálltak és elindultak a megszégyenült ragadozó felé. Gregor és katonái azt hitték a két fiatal megunta az életét.
- Hát ez aztán csodálatos bemutató volt Hópihe! - kiáltotta Hogan a feltápászkodó macska felé.
- Az egyik fiad simán lenyomott.
A szóban forgó szőrpamacs ekkor lépett ki a domb szélére és vékonyka hangon felvinnyogott. Hópihe prüszkölt egyet és akkorát üvöltött vissza, hogy a kis gombolyag azonnal eltűnt a magas fűben.
Hogan odaért a hatalmas ragadozóhoz és átölelte vastag nyakát.
- Leégtél a vendégeink előtt - mosolygott a vadra.
- Légyszi ne edd majd meg őket.
Majd felkiáltott a dombon hasaló katonáknak.
- Jöjjön Mr. Gregor tudós. Ismerje meg Hópihét.
Gregor és katonái óvatosan álltak fel. Hópihe odafordult és hangosan felmordult.
- Nyugi Hópihe. Barátok. Hogan barátai. Nem bántod őket.
Az emberek óvatos léptekkel közeledtek, a katonák fegyvereiket szorítva mindenre felkészülve.
De a nagymacska nyugton maradt. Csak Hogan érezte a robbanásig feszített izmok remegését a vastag bunda alatt. Majd Hópihe kicsapott a mancsával. Az emberek hátra hőköltek, Hogan pedig egy olyan pofont helyezett el a macska orra tövében, hogy kiserkent a vére.
Gregor biztosra vette, hogy a vérszomjas fenevad most leharapja a bátor, de ostoba ember fejét. Hópihe azonban csak prüszkölt és kifordulva Hogan karja alól Júlia mögött keresett menedéket. Onnan morogta tovább nem tetszését.
- Hogy a pokolba szelídítetted meg ezt a fenevadat?
- Sehogy - állt talpra Hogan.
- Ő maga döntött így. Jöjjenek, menjünk tovább. A nap hamarosan a nyugati határra ér és nekünk még sokat kell mennünk.
- Hová viszel minket?
- Fel a hegyre. Azt mondják az emberek, hogy te vagy a társadalmukban a legokosabb. Rád van szükségünk.
- Rám? Ezt már másodszor mondod, de most sem értem.
- Hamarosan megérted.
Hogan, Júliával az oldalán indult el a hegy felé, a katonák követték őket. A Hópárduc összeszedte a kicsinyét és kissé lemaradva ment utánuk, amitől a katonákat a frász kerülgette. Gregor nem bírt a kíváncsiságával, de kérdéseivel várnia kellett estig. Nem sokkal a párduccal való találkozás után, Hogan és a Hómacska jobbra fordulva eltűntek a fákkal övezett mező szélén. A kis hógombóc Júlia mellé szegődött.
- Mi történik most? - kérdezte Gregor.
- Hogan és Hópihe vadászni mennek. Nagyobb vadra, mert sokan lettünk és mindenkinek egyelő részt juttatunk az ételből.
- Honnan van ez a nagy igazságosság? Ez a közösségi egyetértés?
- Hogan világában is vannak vezetők Mr. Gregor. Ahogy a miénkben is. Csak itt, ebben a zárt világban a vezetők az egyensúly megtartására törekednek. A szülők nevelik a gyermekeiket, átadják nekik tapasztalataikat és arra tanítják őket, hogy nincs Kív mögötted, vagy előtted. Mind egymás mellett haladnak. Valakinek harcos képességeket adott földanya, valaki másnak az oktatás képességét. Vannak elme Kívek és vannak olyanok, akik élelmet szereznek a többieknek.
- Sokat gondolkodtam már ezen a rendszeren Júlia. Te magad is tudod, hogy több millió emberrel ezt nem lehet megcsinálni.
- Már nem - bólintott Júlia szomorúan.
- Az ember kizsákmányolta a földet. Én magam tudom, hányszor kísértem el édesanyámat a hatalmas bevásárló központba. Apám olykor eljött velünk és azt dünnyögte, mennyi, de mennyi teljesen felesleges és haszontalan termék roskadozik a polcokon, amik manufaktúrákat tartanak fenn, emberek sokaságának adnak munkát az elkészítésükben és minden kis kütyü külön kreditet ölel fel az előállítása végett. De valójában egy ezüsttel futtatott szarvas fej, vagy egy szalvéta tartó hat különböző funkcióval, vagy egy automata porszívó beépített wifi rendszerrel, teljesen felesleges pusztítás. Csak a megalomániát növeli, az emberek közti feszültséget generálja és közben a föld tartalékjainak a tartalékjait emészti fel. Annyi, de annyi választék van, aztán ha nem kell akkor megy a pusztítóba vagy minek nevezik, további szeméthalmokat generálva, ami már háromszáz évvel ezelőtt is komoly bajt okozott az akkori embereknek. Minek ez?
- Tudod Júlia egyszer láttam egy filmet. Olyan régi volt, hogy még nekem is fejtörést okozott hogyan javítsam fel digitálisan, de nagyjából sikerült. A film egy szigeten játszódott. Az akkori emberek valami hasonló közösségben éltek ott, mint amiről Hogan mesél nekünk. Hatalmas hóesések és ilyen szép nyarak lehettek akkoriban, mert a filmet több évszakban is játszották. A gyermekek az orrom előtt nőttek fel részről részre és szüleik velük együtt öregedtek bele az életükbe. Voltak nagyon szomorú és nagyon vidám dolgok, amik történtek velük, de egy dolog mindig állandó volt. Ez pedig az összetartó szeretet. Volt, hogy megharagudtak egymásra és volt, hogy csínytevéseik komoly zűrt okoztak a felnőtteknek. De minden rész egyfajta tanítása is volt az életnek. Hogyan válj felnőtté tiszteletben.
- Fura beszéd ez a leghatalmasabb vezető tanácsadójától - szólalt meg Hogan és minden tekintet riadtan fordult felé.
- Nos, katona urak, önöket nem tanították meg résen lenni, nehogy az ellenség bekerítse magukat? Olyan közel jöttem, hogy a fegyvereiket is el tudtam volna venni egy másodperc alatt.
Hogan mosolygós arccal telepedett le közéjük.
- Én ezt nem is értem, hogy csinálja - szólalt meg ekkor az egyik katona.
- Frog, az apám megtanított együtt élni a természettel. Megtanított vadászni, szépen és kíméletesen ölni. Megtanított a mértékletességre és arra, hogy soha ne feledkezzek meg enni adni annak, aki nem volt képes elejteni zsákmányát. Szóval, ha ráérnek, átmehetnénk oda annak a sziklának a tövébe.
- Kora este volt. Az árnyak megnyúlva keresték helyüket a legnyugvó nap szűrt, álmos sugarai mögött, de az est fátyla már ránehezedett a tájra. A magasban felsziporkáztak az első csillagok. A táguló kozmosz sötét mélye, mintha közelebb húzódott volna a földhöz. Gyémántpettyekkel szórva tele a fekete palástot, melyet az éj hercege magára öltött. Több milliárdnyi csillag ragyogott fel az égen oly tisztán és oly közel, hogy az egyik ember a tűz mellett egyszer csak kinyújtotta a kezét, mert úgy érezte eléri azt.
- Sosem láttatok még ilyet, igaz? - kérdezte Hogan és a tűz fényénél egy kéregdarabra tett egy jó nagy adag bölény húst. Átnyújtotta a katonának, aki elfogadta azt, majd kis idő után azt mondta:
- Köszönöm.
- A film, amiről meséltél Gregor tudós… tetszett neked?
- Igen, nagyon. Minden részét többször is láttam.
- Egykor az ember is tudta azt, amit ma a Kívek vallanak magukénak. Mit gondolsz mi fog történni a világoddal, ha azok a telepek lemerülnek?
Gregor nem válaszolt azonnal.
- Nem tudom pontosan levezetni, de az egyértelmű, hogy minden megbénulna. Nem lenne kommunikációs csatorna, a kisebb akkumulátorok addig működnének a telefonokban és egyéb számítógépekben, amíg azok le nem merülnek. Feltételezem ez egy két napon belül meg is történne. A kórházakban, nagyobb intézményekben még akár egy hónapig is élne a tartalék generátor, de feltöltés nélkül egy idő múlva azok a telepek is lemerülnének. Az összes város sötétségbe borulna. Olyanba, mint ami most itt minket is körülvesz.
- Az emberek?
- Pánik uralkodna el elsősorban. Nyilván mindenki a világ vezetőjétől várná a megoldást, ahogy az tette eddig is. De mivel már senki nem olyan okos, hogy tudja mit lehet ezzel kezdeni, így onnan hiába is várja az ember a segítséget. Majd kitörne a teljes anarchia.
- Ez azt jelenti, hogy az emberek egymásnak esnének?
- Azt. Úgy vélem hatalmas harcok indulnának be az ösztönös túlélés érdekében. Bizonyára lennének olyanok, akik a szabad rablás elve alapján rengeteg mindent halmoznának fel maguknak, abban bízva, hogy az elektromos hálózat helyre áll és onnantól kezdve nekik nem lenne semmi gondjuk többé.
- Az eszükbe sem jut, hogy összeálljanak és elkezdjenek egy olyan életet élni, amiben egymást segítve túlélhetnék ezt a szörnyű katasztrófát, amit most itt felvázolsz?
- Lehet lennének ilyen emberek. De egyrészt egyikük sem tudná vezető nélkül, mit is kellene tenni, másrészt az a kinti világ jóval nagyobb terület, mint ez idebent. Az emberek szétoszlanak, nincs már meg az egységben való gondolkodás nagyon régóta Hogan.
- Miért nincs?
Gregor feszengett a naiv kérdés hallatán, majd komolyan a fiú szemébe nézett a tűzön át.
- Azért, mert a civilizációs hatalomnak nem érdeke, hogy az emberek egyként gondolkozzanak.
- Ezt nem értem.
- Megosztja az embereket és a világhálón keresztül egyes hírinformációkat azonnal ezer másikkal ferdít el, hogy senki se tudja, hogy a hírből valójában melyik az igaz.
- Ennek semmi értelme.
- De. Van. Nem tud kialakulni egy masszív egységbe vetett hit, mert mindenki mást olvasott mást hitt el és hallani sem akar arról, hogy bárki megpróbálja meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Ez gusztustalan.
- Ez egy működőképes, fegyvertelen háború Hogan, ahol az emberek végül mindig a vezetőség felé fordulnak megoldásért és a vezetőség megoldja a generált problémát.
- Félrevezetitek és megfélemlítitek a népeteket, hogy képesek legyetek kontroll alatt tartani a tömeget.
- Nagyjából, igen.
- Ott tartottunk, hogy lemerülnek a cellák. Megszűnik a kontroll.
- A digitális biztosan, de ekkor kivezénylik majd a flottát, hogy fegyverekkel állítsa meg az erőszak hullámot.
- Valójában halomra gyilkolják majd azokat, akik addig életben tartották őket.
Gregor felsóhajtott és széttárta mindkét karját.
- Sosem fogod a tiszta lelkeddel megérteni ezeknek a cselekedeteknek az értelmét. A te világod ennél sokkal egyszerűbb Hogan. Az ember úgy vélem már képtelen lenne így élni bármennyire is romantikus és hihetetlen az, amit mi itt megtapasztalunk.
- Ott vannak az Ébredők. Róluk megfeledkezel.
- Jogos az érved. Néhányszáz emberrel talán meg is lehet értetni azt, amire tanítod őket. Bár idővel majd köztük is lesznek, lennének olyanok, akik majd többre vágynak és hatalomra törnek.
- Miért?
- Mert ilyen az ember természete. Felfigyel arra, hogy a másiknak kicsivel több van, irigy lesz és el akarja majd venni tőle.
- Miért?
- Mert ilyen az ember, Hogan. Látom, hogy hinni akarsz benne, de ehhez annyira le kellene szűkítened a kört, hogy szinte alig maradna benne valaki manapság.
- Júlia is itt van - érvelt Hogan keserűen.
- Csodálatos teremtés. Te is itt vagy, a katonáid sem hajlandóak elsütni a fegyvereiket hónapok óta, mert egyszerűen nincs miért. Ott vannak az ébredők, akik közt olyasmit tapasztaltál meg, ami teljesen felborította a hited Gregor. Ne mond nekem, hogy minden ember veszendő lélek.
- Nem mondom. Csak azt mondom, hogy az ember megfogja próbálni elpusztítani azt, ami itt megvédett benneteket.
- Miért?
Gregor ismét felsóhajtott.
-Nagyon - nagyon régen még az emberi civilizáció kezdetén egyszer élt egy tudós szellemű ember. Úgy hívták Szókratész. A szellemi erő harcosa volt egy olyan világban, ahol a despotikus társadalmi rendszer háborúk sokaságából vágta ki magának a hatalom szeletét. Kétféle ember élt e városállamokra bontott világban. Rettentő szegény és nagyon gazdag. Szókratész megkérdőjelezett mindent, amit e társadalomban tapasztalt és arra próbálta tanítani az embereket, hogy az egység és az emberbe vetett hit lenne a valódi fejlődés útja. Egy reménytelen háborúba küldött katonai hajós hadsereg utolsónak megmaradt kapitányai érkeztek vissza a nagy városba, ahol beszámoltak a kudarcukról. Idegen földön próbáltak meg érvényesülni a haderejükkel, de vesztettek. Nézeteltéréseikkel egymás közti feszültséget okoztak, majd a belső hatalmi harcok meggyengítették őket és az ellenség, akivel eredetileg harcolniuk kellett volna, már könnyen ellátta a bajukat. A hajóskapitányok azonban átlátták a problémát és a megmaradt emberekkel a fedélzeten visszahajóztak otthonaikba. Mindegyiket halálra ítélték.
- De, miért? Hiszen megmentettek egy csomó embert a biztos haláltól.
- Szókratész is ezt mondta a bíráknak. De a bírók úgy gondolták megfutamodtak és ezzel sorsukra hagyták a többieket. Mindet megölték. Egyedül Szókratész állt ki a védelmükben, de az ész nem állta meg a helyét a hataloméhes despotákkal szemben. Majd egy nap ugyanez a város egy óriási, szomszédos haderővel próbálta meg felvenni a harcot. Szókratész ismét megjegyezte, hogy a vesztükbe rohannak és mind odavesznek, de senki sem hallgatott rá. A nép óriási vereséget szenvedett el. A néhány ember, kik megmaradtak, keserűségükben egy olyan bűnbakot kerestek, akin kiélhették vereségük egyetlen örömét. Elővették hát azt az embert, aki végig ellenük érvelve próbálta őket a józan ész útjára téríteni.
- Megölték Szókratészt - fejezte be a mondatot Hogan.
- Ez a történet sok ezer éves Hogan. Ez azt jelenti, hogy az ember már akkor is ilyen volt, mikor a föld még teli volt ásványi anyagokkal, erdőkkel, mezőkkel, bennük élő állatokkal.
Hogan elkomorodott és sokáig bámult szótlanul a tűzbe, miközben egy csontot rágcsált, amit erős kezében tartott.
Aznap éjjel Hogan és Júlia eltűnt a táborból. Reggelre kellve hűlt helyüket találták csupán.
- Itt hagytak minket - szögezte le Gregor
Összeszedték a felszereléseiket és mind a vezető felé fordulva várták a parancsot. Gregor azonban tanácstalan volt. A föld olyan régi volt, amit emberi elmével már felfogni sem lehetett. A tudós tudta, hogy mind az, ami jelenleg körül veszi már az is több millió éves. Mégis számára ez olyan új volt és ismeretlen, ami bizonytalanná és félelmetessé tette számára az ittlétet.
- Uram, miért ment el Hogan?
- Nem tudom Greg. Talán ezúttal ő ad nekünk leckét és nem mi adunk neki.
- De, mi a feladat?
- Bár tudnám. Na, szedelőzködjenek katonák. Fegyvert készenlétben tart, legyező alakban haladunk és mindenki figyel. Ebben a világban nem mi vagyunk a táplálék lánc csúcsán.
Egész délelőtt meneteltek. Ha meg is pillantottak néhány növényevőt, azok már messziről kiszagolták az embert és elmenekültek. A széles pusztaságon félelmetes méretű állatok csordái mozdultak odébb a közeledtükre, de nem féltek, csupán kikerülték a szokatlan szagú lényeket. Gregor minden ilyen alkalommal megállította katonáit, hogy ne lőjenek. Feltételezte, hogy a vastagbőrű páncélosok lerohannák pár fős csapatát és a halálukat lelnék a paták alatt. Kora délután elértek egy patakot, ahol legalább a szomjukat olthatták. Éhesek, fáradtak és főként zavarodottak voltak.
- Uram, mi történik most? - kérdezte a parancsnok Gregort.
- Talán egy kis tanítás részesei vagyunk Greg.
- Mit kellene megtanulni?
- Nézz körül parancsnok. Ez itt a paradicsom. Minden létező életforrással, tiszta természettel. Mi meg itt vagyunk a szuper fegyvereinkkel és ha nem ehetünk valamit éhen fogunk halni a gazdagság földjén.
- Mert nem engedted, hogy vadat öljünk.
- Az egyetlen vad parancsnok, ami a fegyvereink lőtávolságába került minimum négyezer kilós páncélozott csordában élő patás volt. Van bármi tapasztalatod arról, mi történt volna, ha közéjük lősz?
- Nincs, uram.
- Nem kockáztathatom meg, hogy a csorda többi tagja nekünk rohanjon.
- Egy katona harcol, uram.
- Biztosan nyert is volna. De, mit is? Egy idegen világban halomra lőttünk volna egy csomó nagyméretű vadat. Csupán egy is sok lenne nekünk, de mi biztosan sokukat leöltük volna. Szerinted az itt élő Kívek erre hogyan reagáltak volna? Ezen a védernyőn nem jutunk vissza Hogan nélkül. Belegondoltál már abba, mi is vár majd ránk, ha vissza kell mennünk?
Minden katonája hallgatta a beszélgetést és most kíváncsian várták mit mond vezérük.
- Meg kellene jelennem a világvezető elött. El kellene mondanom neki, hogy ideát jártam veletek és hogy az itteni életre, ha magunkra maradunk alkalmatlanok lennénk. Az energia válságra sem odaát sem ideát nem találtam megoldást. De, helyette megtanultam vigyázni a csapatomra, értékelni az életeteket és igyekeztem úgy viselkedni, hogy ezzel ne sértsek meg másokat. Szerinted ezért mit kapnék én és mit kapnátok ti, kik a flotta otthonában a világunk védelmére esküdtetek fel?
Senki sem válaszolt. Komoran ücsörögtek egymás mellett és mind érezték, hogy e különös világ olyasmi felé nyitotta ki elméjüket, ami miatt most nem voltak otthon sem itt, sem ott, ahová születtek.
- Mit tegyünk?
- Maradjunk itt a víz mellett és táborozzunk le. Megszervezzük a védelmet, és várunk holnap reggelig. Ha semmi sem történik, akkor kénytelenek leszünk az első ehetőnek tűnő állatt testébe ereszteni egy golyót.
Mivel egyikük sem értett a tűzgyújtáshoz, a sötétben egymáshoz jó közel feküdtek le. A mélységes éjszakai csendben a körben járőröző katonák bakancsa alatt csikorgó talaj volt az egyetlen hang, ami hallatszott. Nem voltak fények és nem volt jelen a városokra jellemző állandó zúgás, ami az éjszakai élet velejárója volt. Mikor feljött a hold, sejtelmes homályba borította a tájat. A járőrtök szeme előtt óriás méretű állatok körvonala bontakozott ki, majd süllyedt bele a sötét valóságba. Nem messze tőlük egy hómacska üvöltötte bele az éjszakába sikeres vadászatát, de a csoportba verődött emberek számára ez az ordítás azt jelezte, hogy ismeretlen és hátborzongató ragadozó van valahol a közelben. A mélysötét éjszaka beköszöntével mindenki számára világossá vált, hogy senki sem tud aludni. Minden katona a fegyverét markolva bámult az olajfekete sötétbe, mintha bizony látott volna bármit is. Majd az egyik ember felkiáltott és ijedten pattan fel, ahogy egy súlyos test súrolta a hátát. Idegesen a sötétbe lőtt. A fegyver felvillanó fényében az emberek látták, ahogy körülöttük mindenhonnan testek rebbennek hátra. A kialakult pánik hatására minden katona tüzelni kezdett, de azt senki sem tudta mire. Vad üvöltések, kurrogások és velejükig hatoló sikolyok szaggatták fel az éjszaka sötétjét. A maroknyi ember egymásnak feszülő háttal nézett farkasszemet a sötétség démonjaival, amiket megidézett az éjszaka. Órákon át keringtek eme formában, mintha egyetlen elme vezérelte volna a hat külön testet. Majd nagysokára a sötétség fekete démonfala szürkülni kezdett és a távoli horizontot elöntő vérvörös fények kavalkádja örömteli ujjongást váltott ki a remegő ajkakon. A lassan felszabaduló fényben a kis körben álló emberek legnagyobb meglepetésére, magas, erőteljes alakok vibráltak a szemük előtt. A kiürült fegyverek egyként emelkedtek ismét a magasba, de az emberszerű teremtmények nem mozdultak. Lándzsáikat maguk mellé engedve szoborszerű némasággal vették körül a pár emberből álló kis csoportot. A lények magasak voltak, nagyon magasak. Erős testük és rettentően szikár izomzatuk annyira száraz, nyers erőt sugárzott magából, hogy a vaskos zsírpárnákkal rendelkező emberek elszégyelték magukat bár azt nem tudták pontosan miért is. Bár még sosem láttak Kívet, tudták, hogy azok harcosai állják körül őket és zord, szigorú tekintettel néznek le rájuk. Gregor ekkor lassan letette a fegyverét és két kezét nyitott tenyérrel a magasba tartva kilépett a körből.
- Hello - köszöntötte a magas, néma alakokat.
- Barátok vagyunk.
Senki sem válaszolt.
- Fegyvert le! - parancsolta Gregor a katonák felé, akik lassan, hezitálva teljesítették a parancsot.
- Egyetlen fegyver csövét sem akarom látni bármi lesz is.
- Miért döntött úgy az emberek főnöke, hogy leereszti a fegyverét? - kérdezte tőle egy Kív, akin látszott, hogy sokat megélt nagy harcos lehetett.
- Békés szándékkal jöttünk.
- A békés szándékú ember fegyverrel járja a békét?
- Nem. Félreérted. A fegyver neked is kell, ha vadászni akarsz, vagy ha meg akarod védeni magad.
- Hallottam a fegyvereiteket, hogyan védelmeztek benneteket az éjszaka. Én mondom ekkora hangzavarban maga Gaia sem tudta volna megmondani ki sikoltott hangosabban. Az éj, vagy ti itt.
- Bocsáss meg nekem Kívek szószólója, de nem sok mindent tudok a világod teremtményeiről.
A magas alak ekkor előre hajolt. A katonák apró gyerekeknek érezték magukat az erőteljes lény közelében. A Kív az arcát közel tolta Gregoréhoz.
- Ezek a teremtmények nem az én világom gyermekei, hanem a te világod gyermekei voltak. Azt mondod nem ismered, bár ismerhetted volna, ha esélyt adtok nekik az életre.
Az én nevem Zard. A Kívek törzsének kiemelkedő vadászából, most harcos parancsnok lettem, bár jobban kedveltem az íjamat a hátamon, mint a harci lándzsa súlyát a karomban.
- Miért lett Zard a Kívek vadásza harcos parancsnok?
- Miattatok. Tudjuk, ha leomlik a védernyő az emberek betörnek majd ide és azt fogják tenni, amit ti csináltatok az éjszakában.
- Gregor J. Mullan vagyok. Senkit és semmit sem bántottunk volna az éjszakában, ha nem törnek az életünkre.
A Kív felmordult, majd hosszú, izmos karjával egy magaslatra mutatott, ami körül erős sziklaképződmény állt.
- Ha odafent töltöttétek volna az éjszakát, nem álltatok volna az éjszakai életet élő állatok útjában, ahogy lejöttek a gázlóhoz, hogy oltsák szomjukat. Senki és semmi nem tört volna az életetekre.
Gregor felnézett az alig száz méterre tőlük álló magaslatra. Megértette a Kív szavát.
- Rendben. Sajnálom. Tudatlan vagyok. Reménytelen.
- Azért azt nem mondanám - szólt közbe egy ismerős hang és Hogan magas alakja vált ki a Kívek vonala mögül.
- Itt hagytál minket
- Vádolsz? - kérdezte vissza Hogan.
- Nem tudom mit tegyek - válaszolt Gregor.
- Magunkra hagytál minket. Tudatlanul és éhesen botorkáltunk el idáig, majd vétettünk a törzseddel szemben mert halomra lőttük az éjszakai állatokat.
- Hol vannak?
- Kik?
- A halomra lőtt állatok. Én egyet sem látok.
Gregor körülnézett, de a Kíveken kívül semmi dögöt ne fedezett fel.
- A Kívek biztosan elhordták őket.
- Na és hol vannak a vérnyomok? Azt is feltakarították?
Gregor megvakarta a fejét, majd dühösen kifakadt.
- Jól van, jól van. Értettem a tanításod. Esélyünk sem lenne megélni itt, ha nincs egy tapasztalt vezető, aki megtanítaná.
- Azért azt nem mondanám - ismételte meg korábbi mondatát Hogan és rámosolygott a dühös emberre.
- Semmit sem értek.
- Elmondom. A Kívek szerint nem éltétek volna túl az éjszakát.
- A Kívek szerint?
- Amikor Júliával magatokra hagytunk benneteket, azt azért tettük, mert ránk talált Zutah és egyik felderítő csoportja.
A megnevezett harcos fejbólintással jelezte, hogy érti a beszélgetést.
- Még azon az éjjelen küldönc ment a táborba és hajnalra úgy döntöttünk, megnézzük mire mentek majd. Ha magatokra maradtok.
- Egyre jobb lesz - hajtotta le a fejét Gregor
- Nincs miért szabadkoznod. Remekül vezetted a csapatod, okos megoldásokat találtál ki és nagyon is jól hallottuk érveidet, a katonáid felé. Ez csapatépítő szellem, jó parancsnoki tulajdonság és igazi tisztelet, mert egyetlen katonád sem állt ellen neked. Majd az egyetlen hibád a rosszul megválasztott éjszakai táborozó hely volt. Ha lett volna némi tapasztalatod a természetjárásban, láttad volna, hogy ez a folyó azon része, ahová sokezernyi vad jár le inni. De, ezt nem láttad.
Viszont hamar úrrá lettél a pánikon és lehet észre sem vetted, de a csapatod kiváló módon viselkedett. Zard elismerte hajnalban, hogy nem vagytok reménytelenek. Bár a fegyvereiteket szörnyen zajosnak és büdösnek találta.
- Mi lesz most Hogan?
- Felviszlek egy helyre, ahol remélem megoldod a problémánkat. Az embereid a Kívek társaságát fogja élvezni addig, elmennek velük a törzsük otthonába.
- Most foglyok vagyunk?
Hogan felnevetett és vele együtt nevettek az addig zordan álló Kívek is.
- Ha úgy véled semmi keresnivalód nincs itt Gregor J. Mullan tudós, kérlek mond nekem és azonnal visszaviszlek benneteket a védernyőn túlra. Szabadon mehettek oda, ahová csak akartok. A Kívek tiszteletük jeléül elvisznek benneteket a saját otthonukba és megtarthatjátok fegyvereiteket is.
- Rendben van Hogan. Veled megyek.
Hogan váltott pár szót Zarddal és Zutahhal a saját nyelvükön, majd a Kívek szétszéledtek és elindultak a zöld füvű prérin.
Greg vidd a csapatot a Kívekkel. Nem lesz semmi baj. Kérlek viselkedjetek tisztelettel.
- Minden rendben lesz főnök - ígérte a parancsnok és az emberek követték a magas alakokat.
Hogan, Júlia és Gregor ott maradtak a folyónál és mikor az utolsó Kív is eltűnt egy dombhát mögött, Hogan jelezte, hogy indulniuk kell.
Nagy feladat várt mindenkire.