Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kozák Mari: Villamoson

2020.03.04

Villamoson

A villamos hangos robogással szaladt a végállomás felé, a nénike összeszorított szájjal, egymásba kapaszkodó ujjakkal ült. Kicsit előre hajolt, megigazította ölében táskáját, majd kitekintett az ablakon, és nagyra nyitotta száját, hang nem jött ki torkán, majd becsukta, és próbált felállni.
Kicsit mókás volt, ahogy előre, majd hátra billent. Nem nevetett rajta senki, igaz figyelemre sem méltatták. Valamit súgott táskájának, majd belebújtatta kezét, s míg húzta ki, ide-oda figyelt. A háta mögött ültem, nem láttam mindent, de annyi éppen elég volt ahhoz, hogy észrevegyem a táskában kuporgó cicát. Fekete fejecskéjén hófehér folt, és nyakán egy kézzel horgolt sál.

A nénike még néhányszor bekukkantott a cipzár melletti résen, majd egy pillanatra behunyta szemét. Éppen csak annyi időre, hogy ne lássa azt a nagydarab férfit, aki fellépett a peronra, és leült vele szemben. Arcán a tegnapi fáradtság mellett, egyhetes borosta ült, a mosoly már régen magára hagyta, szemében valami azért-sem bujkált. A kis öreg kinyitotta szemét, majd hirtelen lesütötte, és összerezzent.
Valahogy olyan rossz érzésem támadt, de mit tehetnék - gondoltam - ha szól valamit, majd igyekszem hamar leszállni. Aztán, ahogy ezt végig gondoltam, abban a pillanatban, meg is szidtam magam. Nem leszállni kell - de segíteni.
Eddig jutottam, mikor a majdnem rossz arc közelebb hajolt a nénikéhez, majd súgott neki valamit.

Na, most, most, - ijedtem meg – talán olyat mond, amit nem kellene.
Aztán azt hittem, nem jól látom, amit láttam. A kis öregasszony ajkán egy halvány mosoly ébredt, majd egyre szélesebb lett, és végül apró, de annál hangosabb nevetés bukott ki ajkai közül. Kezét a szája elé emelte, de már nem tudta leállítani a jókedvet. Nevetett, és finom kis ujjai megérintették a férfi lapátnagyságú kezét, onnan tenyerébe kéredzkedtek, és ott is maradtak.
Majd horgolok a maga kis cicájának is ilyen sálat – mondta gurgulázó hangon. Tudok ám, ruhácskát, és kabátot is.
Majd viszek egy gombolyag fonalat – szólt hátra a férfi – miközben a leszálláshoz készülődött.
Nem kell, van sok – nevette ki a szavakat anyó, és megsimogatta a táskába rejtett cicát.
Látod – suttogta az aprócska jószágnak – látod, néha ami csúf, az a legszebb.

A villamos megállt, a rossz arc leszállt, majd öklét az ablakhoz nyomta, oda ahol a nénike homloka volt, és az üvegen át, megsimította. Ügyetlenül, esetlenül tette, mégis annyi jóság sugárzott arcáról, amennyi bele sem fért abba a nagy tenyérbe.
Ami csúf, néha az a legszebb – mondtam ki hangosan a szavakat. Milyen jó lenne, ha nem ítélkeznénk anélkül, hogy meglátnánk valakiben a szépet.
Elszégyelltem magam az első gondolataim miatt, hiszen hittem a látszatnak, anélkül, hogy figyeltem volna a lélekre.