Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagy Imre:Akit visszavárnak

2019.11.16

Akit visszavárnak

(Egy tengerész vallomása)

 

Megízlelt a kék úr; egy viharvert

            estén rám harapott, és mint egy magot

kiköpött. Lenézve az áldozatot!

Korhadt rönk lettem, mely pár napot nyert,

míg deszkákra szelte a hajómat.

            Pedig már húzták értem a harangot!

            Most körbe állnak, mint vásári barmot.

Csodálnak. Mondják: Egy angyal óvhat!

 

Ostobák mind! Lelkük a parton ver

            gyökeret; nem értik a vizek rendjét.

Ő és én, most gyilkoljuk egymás csendjét,

hallgatással, mint két zord vénember.

Míg só-rögöt bont vállamon a szél

            bámulom láncra fűzött hullámait.

Bújsz az öbölbe, te elhagyott ladik?

Csorog a rozsda rólad, mint a vér.

 

Pedig kellenek a riadt szelek

            és kell a víz fölé nyújtózó fenyő

            ágairól csurgó borostyán-eső.

Kellenek a kőre mart sebhelyek!

És az összevert ég, hogyha kékül,

míg a parton térdre rogynak víz-hegyek.

Mert szent a düh, mitől a csónak remeg.

Úr magától nem úr, szolgák nélkül.

 

És én féltem őt pogány hitemmel,

mert a bárka, mely két ég között reked

egy kéretlen titkot csak megsúg neked,

hogy asszonykönnytől lett sós a tenger.

Megízlelt a kék úr és kivetett!

Barát neki nem kell, úgy semmit érek,

és túl lágy lenne testem ellenfélnek.

De visszavár, ki lelkemből evett!