Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Riersch Zoltán: Értek mindent, amit nem értek

2015.09.30

 

 

Riersch Zoltán:

 

Értek mindent, amit nem értek       

(korunk krisztusnélküli stációi)

 

Opus I.

Bennem már csend van. Hétköznapokat él a vasárnap. Hiába látom belül fényei villanását, hallgat az éjszaka zúzmarás hangja.

 

Opus II.

Fázok. Mások is fáznak. Értek mindent, amit nem értek. Ébredek, de minek, gyűrött az arcom, belsőm gyolcsa.

 

Opus III.

Idejét múlta időm, foltos nadrágként százfelé szakadok, ezerfelé foszlok. Hiába a királyság, kolduskirályként trónom nyikorgó hokedli.

 

Opus IV.

Mondják, az élet már csak ilyen: Idejut, ki „ideér”, ki ráér, s ki nem, egy foltos röntgenkép a múltból.

 

Opus V.

A hallomás nem ismeri Istent. Az értékeimnek vallott percek tömegsírban. Gondolataiból még él, ki él. Légző gyökereibe kapaszkodva kúszik felfelé a gödörből, a lassan pulzáló élet peremén.

 

Opus VI.

Némán sír a Jelenések Könyve. Minek a csak szöveg, békétlen hangokból pucér szavak halmaza? Múltbéli bölcsességem, vajon gazdagságom? Lángokból mentett, computerek árnyékában, máglyára szánt könyvekből vackot vetettem a fals tudat sötét körének sötét sarkában.

 

Opus VII.

A büszke „más”, a hamis „máz” álarcként vagy valóságként százszor százszínű pírral az arcán zsong, dobong, dülöngve prédikál igaznak vélt hazug –„ál”- t. Üvölt, őrjöng ki mámorától alig áll szakadt, rojtos farmerban, lyukas cipőben a talpán.

 

Opus VIII.

Kiokosodottak agitálják harminc ezüstön vett harminc IQ - s társaikat. A lehúzott redőjű tudat mindennapos alkony. Háttérben győzikés kultúrzenére pantomimtáncot lejtenek a huszonegyedik századi görögtestű hősök: műpiától részeg kopasz fának támaszkodó tar - ok. Pillantásuk torz, tükör, benne a lényeg, csupaszcombú – csupaszelvű tetkós, emo - s lányok, hit nélkül, erényben ledéren jósolják a szebb jövőt.

 

Opus IX.

Megátalkodott. Szolgálja az Urat. „Én is vagyok olyan…!” Amolyan sátáni kultúrfolyam. Hogyan?

 

Opus X.

Megőrjít a becsvágy? Mégsem tesz boldogtalanná? Hallgat. Elcsitul a félelem. Lép előre. Egyet. Hátra kettőt, - hátha… Ha kell Istenért kiáltva…

 

Opus XI.

Könnyű bortól mámoros, csoda. Készen néhány pohár új csodára. A boros poharat fogva üvegből kavicson táncolva, siralomfalból kihasított kövön ülve hitet és hitelességet modorkodva…

 

Opus XII.

Azt mondják, minden perc, gondolat, ha érted, néha érdem, de legtöbbször száz s ezer halál. Torz-tükör korkép parabola. Ne gondolkodj, minek, - koma; szaladj fejjel a falnak: ha holt is a folt, a zsákra akkor is rátalál… Nem nyílik a virág, hiába hiányzik az orgona illata, a sűrű ködben sétálva fehér csontokat láttam a téli kertben; ezer éve s talán még száz, egykor volt tengerpart, korpusztalan temető. Ma néhány bokor, cserje, s az ágakon a jégvirág, jégmadárdalos téli zúzmara… Nem hiánya túlélésnek a megsemmisülés.

 

Opus XIII.

Pereg a film. Fogyóban a könyv lapjai. Szakadék szélén fekszem. Szakadék szélén ébredek. Az eleje összefügg a végével. Alma? Kígyó? Benne van a nem szabad leltárában. Mit számít holmi praktika, kései bűntudat, az „én nem így akartam”: rég

ellenkező irányba megy az eleje és a vége. Majd, azt teszed? Hiába, nem láttál a hamis fényű hamis naptól, elfutottál, önmagad elől – önmagadtól!

 

Opus XIV.

Volt. Kezdetekben. Nem kellett. Alámerült az isteni kék óceánban. Szirének ölelték. Delfinek hátán utazott. A hullámok kivetették. Kellett. Sátánnak hála. Sátáni hála. Békétlen időkben együtt lakik a harag a haragosokkal. Hiábavaló a kiteljesedés és forrása. A Tízparancsolat tízszer tízféle metamorfózisa. Százfelé törtek a Kőtáblák: Nylonba tekert bazaltkövekbe vésett üdvözlet a sosem vallott hit hitvallóinak! Könnyen fogalmazott könnyű törvények: sötét világ sötét játékai befejezetlenül… Madárfütty... trilla… robaj, dörrenés… Éjszakai sötét, villám hasít át az égen… Fény, fény, fény mindenütt… Szélborzolta gondolataim a százarcú felhők fölé emeli a teremtői szájból süvöltő szél… Isten-harag? Isten-ítélet? Apokalipszis? Eljövetel! Uram! Én meg akartam változtatni a világot! Köszönöm, hogy szóltál: önmagammal kell kezdenem…