Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hiába Visszaköszön A Múlt

2016.03.24

                       Hiába visszaköszön a múlt.

 

 

 

 Bob bánatosan ült az asztalnál előtte újság, a kocsma helyiségben vágni lehetne a füstöt. Hangos társalgás, vita a minden napok problémáiról, a munkanélküliségről; az egyre nehezebb megélhetésről. Őt ez már nem igen zavarta, elmúlt hatvan éves, munkát már senki nem adott neki. Pár ezer forintból tengette az életét. Ide is csak melegedni járt, meg egy pohár teát iszik, na meg elolvassa az újságot. Minden délelőttje hasonlóan telik el, mint a mai. Szomorúan, vette tudomásul, az egészségügyi helyzet cseppet sem változott az elmúlt 40 évben.

Egy kislánynak keresnek támogatókat, egyszerre két cikk is van az egyik lovas terápiára, gyűjt a másik meg delfin terápiára.

 

 – Hmm,– Gondolkodik el Bob, miközben belekortyol a teájába. Vajon hol marad el az állami segítség?  Mire elég 100ezer ft. Egy delfin terápián. Hiszen a legközelebb is ezer kilométerre van rá lehetőség. Nézi a fényképet, a kislányképét, hát nem sok remény van rá, hogy megérje a felnőtt kort. Bár ő nem orvos, és milyen jogon mond le egy emberről, egy gyerekről.

Igen, nincs joga hozzá, eszébe jut, hogy egyszer, nagyon régen valamikor ő is szervezett hasonlót. Közben kinézett, a nem egészen tiszta kocsma ablakon. Valahol az emlékei között keresgélt, halványan visszatértek azok az idők.

 

 Egy közepes építőipari vállalatnál dolgozott, mint gépkezelő, Minden fajta gépel dolgozott, értett hozzá. Különböző brigádok géppel való kiszolgálása volt a feladata. Köztudott volt, hogy nem egyetemi docensek dolgoztak itt, aki kiszabadult a börtönből sokszor itt kellet dolgoznia. A védőital jelenesetben főleg a rövidital volt reggelenként, napközben meg a sör néha a bor. A bort főleg azok fogyasztották, akik meg is tudták termelni. Hiába a hazainál nem volt jobb. Még akkor is, ha az éppen nem volt emberi fogyasztásra alkalmas.

Teát csak télen, és főleg olyan elvetemült személyek ittak, mint ő, a gépeknél nem volt tanácsos inni, könnyen érte az embert baleset. Na meg néha el kellet vinni a főnököt meg a puncsosait inni, vagy éppen feketén dolgozni valahová. Hiába az ország így épült fel a forradalom után. Minden fajta szakma képviselve volt a cégnél, élte is virágkorát a kaláka.

Hazudna, ha ő éppen nem élt volna vele. A kis tanyája is hasonlóan készült kalákában.

Volt egy kolléga, egy szigetelést végző kolléga a Józsi, igen emlékszik H Józsi.

Rendes ember volt nem italos, nap, mint nap végezte, a tüdejére ártalmas munkát. Volt egy családja, egy kis lány nagyon beteg volt, állandóan orvoshoz hordták. A szülők elkeseredtek voltak, hordták fűhöz-fához, nem sok eredménnyel. Alig tudtak páran a vállalatnál, hogy milyen nagy gonddal kell a kollégájuknak szembenézni. Ő is csak véletlenül jutott tudtára, amikor a nők az irodában beszéltek róla. Meg a szakszervezet adott párforint segélyt neki.

Így tudott róla ő is, de ő nem avatkozott bele, nem az ő dolga volt, meg hát a többihez képest fiatal is volt.

 

Egy nap ép fenn üldögélt a görgős habarcskeverőjén, amikor H Józsi ép mellette levő fortyogó bitument merte, a nem rég megkezdett munkájához.

– Szia Józsi!

– Szia. – Jött a lehangoló válasz. Bob tudta, hogy mi lehet az oka, de az illendőség kedvérért megkérdezte. –Hogy van a lányod? Jobban van, javul valamit?– Valóban érdekelte, ő maga se tudta miért, de várta a választ.

– Hát sajnos nem sok jóval biztatnak, dee hallottuk, hogy Ausztriába talán tudnának segíteni. Viszont sok pénzbe kerül! Nekünk nincs annyi, csak én dolgozom az asszony otthon, ápolja a kislányt. Tízezrekbe kerül, esélyünk sincs rá, hogy összeszedjük. – Igaz gondolta Bob, akkor mikor egy havi fizetés 1000-1500 ft, akkor tízezrek nagyon sok pénz. – Majd csak valamit kitalálunk, segít majd az isten.– Mondta Bob fiatal létére.

 

 Közben H Józsi elvitte a bitumenét, Bob meg a lábát lógatta tovább. Bob mindig azt vallotta, hogy akkor dolgozik jól egy gépkezelő és egy TMK, ha nem csinál semmit, mert akkor minden működik, és gépkezelő esetében a dolgozok, ki vannak szolgálva. Bár ez azért okozott némi irigységet a többiek között. Na viszont Bobot ez nem zavarta, figyelte a kollégáit, figyelte az embert, az emberi viselkedést, korra és nemre való tekintet nélkül, hiszen nők is szép számmal dolgoztak az építő ipari vállalatnál., mint segédmunkás, vagy ételkihordó, takarító. Most viszont még mindig Józsi szavai motoszkáltak a tudatában. „talán van rá esély Ausztriában, csak sok pénz kellene”.

 

 Bob leszállt a gépről, megmozgatta a habarcsszivattyút, majd egy fa alá ment és leült, közben gépiesen elővette a zsebéből a cigarettáját, és rágyújtott. Közben az épületet figyelte már a második szinten dolgoztak a kőművesek. Ép a nagyhangú brigádvezető adta az utasításokat, osztotta az észt. Sokan tartottak tőle, féltek a nagy szájától, és ha kellet oda is csapott. Bobot nem érdekelte, nem félt tőle, sokszor készítette el a brigád havi elszámolását, és ha felbosszantotta volna, akkor lehúzza a teljesítményüket. Egyszóval tiszteletben tartották egymást.

Viszont most ez kapóra jött Bobnak, a nagy hang, a nagy pofa. Befogja ezt a csupa szív, nagyszájút egy jó ügy mellé.

Felnézett az emeletre, és felkiáltott.

 

– János, gyere csak le! Lenne egy kis gondom.

– Nem érek rá, és miért én segítsek neked, Nem segítek, old meg magad a gondjaidat! – Ezt most komolyan gondolod? Tudod, hogy ha szomorú leszek az nem lesz jó senkinek. – Jó mindjárt megyek. Adta meg magát a nagydarab, nagyszájú brigádvezető.  

 

 János leugrott az állványról, eligazította a munkásait, és már ment is, hogy segítsen a gépkezelőnek. Aki szokásához híven most sem dolgozott semmit, és még ráadásul pofátlanul fiatal is volt. De egymásra voltak utalva. 

Párperc alatt a fa alá ért és feltette a kérdést.

– Na mi a bajod?– Ülj le nem lesz rövid- válaszolta Bob. Majd elmesélte a H József történetét, és az ötletét. Igen csak elcsodálkozott János, pedig ez ritkán fordult meg vele. Nap, mint nap együtt dolgozik egy emberrel és nem is, tud róla milyen nehéz helyzetben, van. Ez a taknyos meg mindenről tud és még ötlete is van.

– Ez nagyon komoly, és szerinted, minek kellek én?

– Minek, minek? Te fogod megszervezni a segítséget, mivel én fiatal vagyok, senki sem hinne, vagy venne komolyan, de téged a nagy hangoddal, és nem utolsó sorban a példamutatásoddal segíthetsz egy kollégádon. Itt lenne az ideje, hogy valami emberit is hozz létre.

– És te?  Te mit csinálsz, hiszen a te ötleted, a te érdemed. – Engem nem érdekel! Te csak menj be a vezetőséghez, mond meg, hogy mi a helyzet. Ezért a vállalat egészében gyűjtést rendezel. Ami nem kevés, hiszen a megyében közel 980-1100 dolgozója van a cégnek. Kérd meg a szakszervezet segítségét az ügy összefogására. Továbbá a brigáddal, felajánlsz egy kommunista szombat bérét. Kéred, hogy minden brigád kövesse példátokat, hiszen jó célra és nem önös érdek, ami vezényel bennetek, illetve téged. Az már csak pikantériája, hogy legközelebb te lehetsz a kiváló dolgozó, aki önzetlenül segít egy munkatársa gyermekének.

 

 Így is történ, beindult a gépezet, Bob ismerte az embereket és a rendszert. Tudott hatni az emberek hiúságára. Megtörtén egy olyan közegben, a nem minden napi összefogás egy kislányért. Durva, faragatlan, néhány börtönviselt személlyel, megvalósult a kommunista szombat, de még pénzbeli támogatás is sok jött össze. János teljesen magáévá tette az ügyet, járt szervezet, számolt. Egy hónap után már látszottak a kézzel fogható eredmények, közel 30 ezer forint jött össze. Amikor becsapott a villám

 

Jött H József, hogy szeretet lánya meghalt. Ezért egy hét szabadságra menne.

Mindenkit letört a hír.

Bob kiment az öltöző ajtajába cigarettázni, mivel eset az eső, csak nézte és a szemöldökét ráncolta, mikor valaki megfogta a vállát. János volt, akit rászedet egy jó cselekedet megszervezésére.

 

– Mit akarsz?– kérdezte Jánost.

– Most mit tegyünk? Mi legyen az összegyűjtött, pénzel?       

– Hát János, most legyőztek bennünket. Isten másképp akarta! Adjuk oda a pénzt temetési költségre. Ezzel is enyhíteni a fájdalmukat.

Hidd el János egyszer mi is győzni fogunk a halál felett.

 

 Hát azt hiszem ez még nem a győzelemről, szól, fordult vissza Bob az újsághoz.

Majd szomorúan néz végig a csehón, a fásult arcokon, közben megcsóválja a fejét.

Hiába visszaköszön a múlt.

A delfinek sem fogják vissza adni a reményt ennek a kislánynak.