Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kanizsai József: A táncos

2015.10.03

                                                      A TÁNCOS

 

 

 Vera boldogan dobálta le magáról a ruháit és közben a Mura Band számát énekelte, miközben beállt a zuhany alá.

      „Az élet változik,

       Az ember álmodik,

       Meg sem kérdezik

       Nem is érdekel….”   Mikor a telefon csengése belopódzott a tudatába.

Vizesen, egy törölközőt csavarva magára suhant a telefonjáért, vizes lábnyomot hagyva amerre elhaladt. Könnyedén szökdécselve, bár már a negyedik hónapban volt nem látszott meg rajta. 

- Igen, tessék - szólta kagylóba.

- Szia, Vera, itt Ernő, csak azért hívtalak, hogy délután négykor lesz az indulás. A kis busszal fogunk menni érted. Csak négy pár, aki ma fellép, a ruhák is, elférnek így a buszban. Egy óra alatt, jó tempó mellett kényelmesen oda érünk, lesz idő az átöltözködésre is.

- Jó, akkor várlak benneteket, szia.

Azzal letette a kagylót, és ugyanolyan kecses lépésekkel visszatáncolt a zuhany alá, talán annyi, hogy már nem énekelt, hanem sietősre vette a tusolást.

 

Szabad idejében hobbiként táncolt barátaival, Latin Amerikai és Karibi táncokat, főleg az utóbbit.

Kedvence a Salsa volt, de szerette a Sambát, Rumbát, Mambót, ezek gyökere főleg Afrikába nyúlnak vissza, kultúrértékként vitték a rabszolgák új hazájukba. Persze volt egy-két olyan tánc, hogy a nézése is, mai szemmel felért egy szexuális zaklatással.

Egy valami biztos, nem derékfájós embereknek találták ki ezeket a táncokat.

 

Nagyon hamar elrepült a hátra levő idő, alig maradt ideje párjának vacsorát készíteni, aki este ötig dolgozik. Ő meg csak éjfél felé fog hazatérni. Az a kevés idő nagyon hamar eltelt, Ernő-ék pontosak voltak, négy órakor megszólalt a kapu telefon.

- Igen? – Itt vagyunk érted- szólt bele Ernő.

- Máris megyek. – azzal magára kapta kis felsőjét, igazolvány, lakáskulcs és már ment is le a rá váró kisbuszhoz.

 

Lent a barátai kitörő örömmel fogadták, nem az első eset volt, hogy együtt utaztak fellépésre, vagy éppen külföldre fellépni, de tanulmányúton is voltak már együtt. Beszállt a buszba és Ernő máris indított, és elindultak ki a városból, irány a 68-as út. Kanyargós, dimbes-dombos út vitt a céljuk felé, már félórája mentek mikor egy kanyarból hirtelen egy nagy kamion bukkant fel. Látták, hogy nagy sebességgel közeledik, és így nem tud a saját sávjában maradni, frontálisan ütköztek. Kamion húsz métert tolta maga előtt a kisbuszt, összegyűrve belelökte az út menti árokba. A kamion is felborult.

 

A forgalom mindjárt megállt, voltak, akik mindjárt a mentőket, tűzoltóságot hívták, és voltak, akik nekiálltak a helyszíni mentésnek. Sajnos nem sok menteni való volt, sok halott volt, a kamionsofőr a szélvédőn kilógva halt meg. A kisbusz utasain sem igen lehetett sokat menteni, három ember mutatott életjelet, a többi mozdulatlan volt. Közben beérkeztek az első mentők, akik megkezdték a szakszerű mentést, akik először az élőkkel foglalkoztak. Majd azok kerültek sorra, akik nem adtak életjelet. Vera csak nézte megbűvölten a nagy felfordulást, ami körül vette. Nem tudta, hogy tulajdonképp mi is történt, csak mikor látta saját mozdulatlan testét, tudatosult benne a halál ténye. Körbenézett, lebegve megfordult az emberek feje felett, akkor vette észre a már sokszor hallott, de nem igazán hitt fényes alagutat. Majd vissza a testére, látta a lehetséges jövőt, egy kis magzatot, lány volt. Aztán visszanézett, nézte a fényt, ami egyre erősebben világított, körülötte a már régen meghalt barátok, ismerősök, rokonok. Nem szóltak egy szót sem, nem hívták, nem küldték, a döntés rá várt. Visszafordult a testéhez, épp akkor emelték ki az összeroncsolt kisbuszból, és mintha megmozdult volna benne az életre még képtelen baba. Ekkor szomorú szívvel emelte búcsúra kezét, az alagút környékén levő ismerősöknek, és visszatért a testébe. Még eljutott a tudatáig egy gondolat, várunk hamarosan.

 

A mentős le akarta takarni fekete fóliával, mikor Vera szeme megrebbent, azonnal körbe vették, hordágyra fektették, infúziót kötöttekbe, és már rohantak az időközben helyszínre érkező mentőhelikopterhez.

Vizsgálatok alatt hamar kiderült, hogy terhes, külön kórterembe rakták, sajnos kómába esett.

Mesterségesen táplálták, tartották életben párja reményeit a kisbabával kapcsolatba.

Majd eljött a hetedik hónap, az orvosok úgy döntöttek, hogy megkezdik a szülést, mivel Vera életjelei a gondos ápolás ellenére is rosszabbodtak.

Párja többet volt a kórházban, mint a munkahelyén, elnézőek voltak vele.

Akkor is a kórházban töltötte az idejét mikor a műtétet megkezdték, jóformán még nem is fejezték be, mikor már a műszerek visszavonhatatlanul jelezték Vera halálát.

Az orvos odament a műtő előtt várakozó Vera barátjához.

- Őszinte részvétem, nem sikerült a barátnőjét megmenteni, de a kislány az idejéhez képest jól van.

- Kislány, kislány lett- küszködött a könnyeivel a férfi.

- Igen - bólintott az orvos majd átölelte, és leültette egy székre. 

- Szóval egy kis táncos- roskadt magába a férfi. 

 

Vera a mennyezet magasából figyelte őt – meglesztek ti ketten- mosolygott, majd a fényes alagút felé vette az irányt.