Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kanizsai József: Carabinieri egy napja

2018.07.09

CARABINIERI EGY NAPJA

 

   A gépkocsi lassan, nagyon lassan araszolt az úton. A benne ülő két csendőr, megpróbálta a rendet és a törvényességet betartatni. Kisebb- nagyobb sikerrel ez sikerült is.  Nem csoda, hiszen a település, ahol végezték munkájukat hátrányos volt az ország egyik másik szerencsésebb térségéhez képest. Mint köztudott az ország déli része sokkal szegényebb volt mint az északi.

A forgalmi káoszon túl a kutyák hadával is meg kellett birkózniuk a rendfenntartóknak. Hiszen a településen lakók szerint ahány gyerek annyi kutya, illetve hobbiból egy-két ló, ami feltétlenül színesíti a falu életét az amúgy is színes lakóival egyetemben. Természetesen jó értelemben, mivel több kultúrával bíró egyének tették ki a lakósságot. Nem beszélve, a bevándorlók hadáról, akik a lélekvesztő csónakon százasával érkeztek, ha épp nem érte baleset őket, sajnos sokan vízbe fulladtak. Ám ez nem tartja vissza őket attól, hogy próbára ne tennék a szerencséjüket nap mind nap.

 Az események minden naposak voltak, természetesen, ahol emberek élnek ott előfordulnak vélemény különbségek is. Itt talán egy hajszállal több, de semmivel se voltak kirívóbbak mint másutt.

 Meg kell említeni a kutyákat ezzel kapcsolatban, akik kutyába se veszik most sem a két csendőrt mint annyiszor az évek során. Nem tehettek arról, hogy létszámuk ennyire feldagadt a faluban, hálátlan városi emberek lelki ismeret teljes hiányában kirakták a kocsikból. Szerencsétlenek napokig várták lesték volt gazdájuk újbóli megjelenését, de hiába..

 Mit volt mit tenni valamelyik család bevállalt egy gyereket, ha már a kutya meg volt nem, de bár. Ez is ékesen bizonyítja a falu állatbarát szeretetét, hiszen az utolsó falatjukat is megosztják a kutyákkal. Mert bizony sokszor előfordult, hogy nem volt mit enniük még saját maguknak sem.

 Ilyenkor persze előfordult, hogy a szomszéd csirkéi vagy tyúkjai kerültek az étlapra de, ki kell hangsúlyozni kifejezetten állatbarát szeretetük miatt, folyamodtak ehhez a cselekedethez.

Bár elítélendő más tulajdonát akár milyen jótékonyság céljából elvenni, sokszor büntetlen marad, mivel ráfogták a rókákra.

 Milyen fura egy hely az, ahol annyi kutya van ahány ember, mégis a rókák lopnak, azt hinné az ember a kutyák, elkergetik a rókákat. Nem így történik, bár meg kell vallani a vörös bundások is megjelennek néha-néha a kertek alatt.

 Na, de ne vesszünk el a részletekben, a két csendőr húsz kilométeres eszeveszett roham- tempóban, száguldott a falu végére. A normális ember nem csodálkozik ezen, akik ismerik Olaszországot, tudják milyenek a települések szűk utcák, szinte csak egy jármű fér el egymás mellett kettő már nem igen. Ám sokszor kell tolatni, mert szembe találja magát az autós egy nagyobb járművel, nem beszélve az emelkedőkkel, amivel a település tarkítva volt. Nem csoda most kapták az értesítést, ma vendéget fognak kapni, vendéget valamilyen füves embert a hegy túlsó feléből jön. Nem füves, javította ki társát, aki a kommunikációs készüléket kezelte, nem szív füvet ez egy varázsvesszős ember.

 Persze a gépkocsit vezetőnek megvolt a saját véleménye, aki ilyen dolgokkal foglakozik mint varázsvessző, biztos füvet szív, különben nem lenne ennyire elvarázsolva.

Na mindegy egy óra száguldás után megérkeztek, persze  kétszer vissza kellett tolatni az első útelágazásig nagyobb járműnek helyt adva, de megérkeztek, ahol az idegent fel kell venniük. Megjegyzem az egész falu hossza negyven kilométer hosszú. Nem zavarta őket, hogy e röpke távot ily hosszan tették meg.

 Mindig szerettek a helyzet magaslatán állni, de most egy kicsit izgultak. Nem tudták mire számítsanak. Míg várták a vendéget addig, hogy ne unatkozzanak hegyi kecskéket számláltak, kárt néha ezek is okoztak, hiszen előfordult, hogy a veteményesben kötöttek ki. Na ilyenkor mentek az elöljárósághoz panaszkodni a tulajdonosok, megjegyzem nem sok sikerrel. Erre ők is hamar rájöttek, ezért inkább lelőtték a hívatlan legelészőket. Voltak hegypásztorok de nagy eredményt ők sem tudtak felmutatni, legfeljebb annyit, hogy kordában tudták tartani a kecske létszámot.

  Bár ők ketten hátrányosabb helyzetben voltak hozzájuk képest, hiszen nekik volt terepjárójuk, továbbá szamaruk, vadászpuskájuk. Így könnyedén le tudták győzni a sziklás tájat. Nekik jutott osztályrészül, hogy a gyűjtő lágerből megszökőt, bevándorlókat begyűjtsék, sokszor az életüket is megmentették ezzel. Volt rá példa, hogy a sziklafalról lezuhanva csak a holttestüket találták meg. Ezek az esetek is bizonyították a hegypásztorok, elengedhetetlen része volt a tájnak úgy mind a csendőr is.    

  Már a harmadig csorda számlálásánál tartottak, amikor feltűnt a kanyarban egy ponchóba öltözőt ember bukdácsolva a sziklák között. A gépkocsit vezető ember megszólalt.

- Te ez egy Indián – szólt megrökönyödve a társának.

–Á ez nem, ez, ez egy Mexikói - jött a válasz, ezen majdnem összevesztek, hogy kinek van igaza.

Közben oda ért az ember hozzájuk és köszönt.

- Jó napot kívánok uraim, önök várnak rám? 

- Miközben mind a ketten bólintottak a kérdésre és konstatálták az idegen gyors helyzet felismerését, amit ismerjünk el nem volt nehéz, hiszen a környéken csak ők ketten voltak, akik várakoztak. Megragadva az alkalmat mindjárt be is mutatkoztak és, hogy hibát ne kövessenek el mindjárt igazoltatták is az embert.

 Természetesen nem a bizalmatlanság, ami vezette cselekedetüket, de biztosra akartak menni, hogy aki ért jöttek az, az-e akinek mondja magát. Már, hogy nézne, ki ha egy teljesen idegen bedrogozott bevándorló varázslóval, térnének vissza a faluba. Már az sem értették, miért kellett a nyakukba ültetni ezt a füves embert vagy ki a csudát.

 Mikor a formaságon túl voltak és az idegent sem kellett bilincsbe verve a hátsó ülésre bedobni, hiszen a saját lábán szállt be bilincs nélkül, ezt, csak azért, ha későbbiekben ez a kérdés felmerülne, elindultak vissza a faluba. Közben párszóban bemutatták a falut és az idegenről is már többet tudtak mind ezelőtt pár órával.

 Megtudták, hogy átutazóban van, és már várja egy helikopter a falu másik végén, ami a tengerpartig nyúlt, hogy tovább vigye. Mivel csak ott volt olyan leszálló pálya a helikopternek hát oda igyekeztek valamivel gyorsabban mind húsz kilométeres sebességgel. Közben kerülgették a kutyákat, egy- két tyúk és még kecske is akadt, amit ki kellett kerülniük. Ez az eszeveszett száguldás kihívta az őslakosok nem tetszését is. Ami a gépkocsi ablakon való bekiabálással, illetve mutogatással párosulva történt meg, sőt volt olyan, aki egy cserép muskátlit adott ajándékba nekik, igaz cserepesen ép hogy elzúgott az autó mögött. 

 Mondanom se kell nem jókívánságokból álltak ezek a hozzá szólások, de a sofőr figyelmét lekötötték az úton levő akadályok kerülgetése, amit eddig sikerrel vett.

 Ám egy mezítlábas izgága asszonyság nem bírt magával és a kocsi elé ugrott. Foga enyhén szólva hiányos volt fröcsögött a nyála, amíg átkozódott a pergő olasz nyelven egy kis tájszólással vegyítve. Ezt már a bedrogozott varázsvesszős mágus se tűrte tovább. Fokozottan felhívta figyelmét a vendéglátóinak, hogy szeretne pár szót váltani a természetéből kifordult asszonysággal.

Persze a vendég mindig vendég marad, és teljesíteni kell a kívánságaikat, pláne ha ilyen rövid ideig marad. Ezért a gépkocsit vezető felülkerekedett rossz hajlamán, és mégse ütötte el az asszonyságot, ami persze eredetileg szándékában állt. Bele satuzott a fékben és megállt.

A bedrogozott mágus, - magában csak így nevezte a gépkocsi parancsnok-, kiszállt a kocsiból majd odament a megtermett nőhöz, aki még mindig mondta a magáét és megszólalt.

- Most figyeljen – szólalt meg irodalmi olasz nyelven, amin azért elcsodálkozott a két csendőr s közben egy kört rajzolt a levegőbe – ettől a pillanattól ahányszor másnak rosszat mond, vagy kíván, egy órát elveszít az életéből. Megértette.

Majd visszaszállt a kocsiba, és mintha mi sem történt volna, mondta – mehetünk tovább.

Most már a kátyúkon kívül nem akadályozta más az útjukat. Hamar megérkeztek a leszállópályához, még várniuk is kellett. Mikor megérkezett a gép, bensőségesen vettek búcsút a drogos varázslótól, aki elindult Rómába. Úgy búcsúztak, mintha már évek óta ismernék egymást.

Mi több, még meg is hívták, ha erre jár, látogassa meg már őket a csendőrségen.

 Már egy hét eltelt és meg is feledkeztek a drogos mágusról mikor a járőrözés, közben hallják ám a múltkori termetes asszonyság kilehelte a lelkét. Azt mondták a helybeliek, hogy elfogyott az élete.

-Te –szólt a társához a gépkocsi parancsnok - nem kéne táviratozni a mágusnak, jöjjön el egy hónapra.

Majd tovább mentek a faluban, min ha mi sem történt volna.