Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kanizsai József: Egy délután az óceán partján

2017.12.18

Csaba Annamáriának egy „virtuális” barátnak Ausztráliába

Egy délután az óceán partján

Egy asszony két kutyájával sétált a tengerparton, meleg volt és ennek ellenére alig voltak, akik élvezzék a nyári napsütésben, az óceán nyaldosta homokos partot. Csak messze pár száz méterre volt egy férfi, aki a leterített törülközőjén napozott. Zsemle (zsemike) a magyar vizsla asszonyság lelkesen rohangált a homokos parton, míg az angol vizsla Kifli, szeretett a vízben mászkálni, főleg vízi vadra megy, ha lehetősége van rá. Itt Ausztráliában a kengurukat meg a törpe üregi nyulakat hajkurásszák a kutyák. Zsemle már a férfit szagolgatta, mire a nő odaért. – Bocsásson meg kérem a kutyám viselkedésért, – Kért bocsánatot a középkorú férfitől. Az csak fejével biccentett, hogy minden rendben, és megsimogatta Zsemle fejét. Aki egyből a kegyeibe vette, hiszen alaposan szájon nyalta a férfit. Erre ért oda Kifli az angol agár, ő sem akart kimaradni az ismerkedés eme módjából, pláne, hogy elnézte, a közel fél kilómét eres parton csak ők voltak négyen. – Leülhetünk ide maga mellé? – Kérdezte az idős nő, aki már túl volt a hetven évén is. A férfi most sem szolt csak, kezével intet, hogy tőle azt csinál, amit akar a kutyás hölgy. –Marianna vagyok – majd kezet nyújtott a férfinak. Várta, hogy ő is bemutatkozik, de ő csak a kézfogást fogadta el, s közben a torkára mutatott. – Talán beteg, fáj a torka? – Nem intett a férfi, s közben kifordította a tenyerét, hogy ez van és kész. – Nem beszéli a nyelvet? – Erre csak bólintott, hogy igen, de az is lehet így akarta a kíváncsi nőt lerázni. – Németül sem beszél? – a válasz ugyan az volt. – na ha nem beszél se angolul, se németül, akkor magyarul meg főleg nem beszél, morgót halkan magában a nő. A férfi kicsit furcsán nézet rá. – Gondolom, nem zavarja, ha hangosan elbeszélgetek a kutyáimmal—kérdezte a mellette levő John Doet. Az meghúzta a vállát, tenyerét kifordítva, még a száját is lebiggyesztette jelezve, hogy neki minden mindegy. Sokáig nem történt semmi, hallgattak a kutyák is lefeküdtek, nem rohangálta a meleg homokos parton. Óceán mindenkit elvarázsol, főleg Annamarit. Emlékszik az első alkalomra, az elsőre általában emlékszik az ember. A lánya már 15 éve élt itt, neki az első karácsonya volt és „Felejthetetlen”. Abban az időben, Melbourne-ben élt. A repülőgép másfél napos út után egy nappal karácsony előtt landolt a gép hatalmas Ausztrál nemzetközi reptéren. Várakozás, öröm, mindenre rácsodálkozás- felfokozott izgalom, ami úrrá lett rajta. Másnap karácsony és mi a vacsora után kiültünk az óceán partjára, egy pohár bor mellett csak beszélgettünk és tapostuk a homokot. Élveztük a langyos hullámokat, néztük a világítótorony fényeit, a Holdfény visszatükröződését a habokon. Ekkor döntöttem el, hogy új hazát választok. – emlékezett vissza Annamari. Ausztrália második leghosszabb folyója mellett élünk. Szerencsére itt nincs krokodil és a barna kígyó meg egyes pók félék, amik igazán veszélyesek. Viszont időnként erdőtüzek meg árvizek meg a nagy forróság, amivel szembe kell néznünk. Viszont természeti szépségében bővelkedik ez a hatalmas szárazföld, kárpótol mindenért. Közben egy pár bukkan fel az óceán parton egy fémkeresővel, lengetnek lelkesen. Sokan művelik Ausztráliában, itt a parton is, főleg az apály után a fövenyen. Az aranymosás és az ónix bányászatnak is nagy hagyománya van erre felé. 1850-ben volt a nagy aranyláz itt Viktoriában és a nagy városokban. Mint Melbourne, Sydney, Canberra, Adelaid, Cains, Perth, Brisbane, Darwine, Hobart. Megtalálható a magyar közösségek is. Ausztrál életformára, emberekre legjobban jellemző Ausztrália címere. A pajzs egyik oldalán egy kenguru a másik oldalon egy emu madár áll, alattuk a bangsia ág. Pajzson van hét állam a kenguru a legismertebb állatuk– az emu madár csak előre tud menni. A banksia egy akácféle fa, ami minden szárazságot kibír. Az óceán és a Nagy Korallzátonyok nagy hatással van az emberekre. A lányom már itt él 15 éve, a férje is Ausztrál, de egy kukkot sem beszél magyarul, azért jó gyerek. Emlékszem mikor a vejem Ausztrál katona volt a”félszigeten”kiküldetésben, amikor indult betanítottam, hogy átmész a magyar kontingenshez és azt mondod magyarul – „szerbusz én egy tökös Ausztrál katona vagyok, jöttem be köszönni”– és megcsinálta. Szó szerint szétszedték a magyarok. Még mondják, hogy nem vendégszeretők a magyarok, csak embernek kell lenni, és úgy kell viselkedni. Gondolom mások is így vannak ezzel. Én régi katonacsaládból származom, a nagyapám Vitézi kardja ott áll az előszobám sarkában a woking botom mellett. Hát igen kifli, lassan itt a karácsony, ami vicces, hogy itt kenguruk húzzák a Mikulás szánkót, karácsonyi menü: főtt sonka, ízetlen kiszáradt sült pulyka, zöldsalátákkal, grill parti az óceán parton és a parton sörrel +350 forróságban ünnepelnek. Majd elnézte az óceán hullámzását és tekintete valahová messze- nagyon messze kalandozott. Igen mert volt egy másik élete is, amit nem itt töltött Az egy másvilág volt, másik földrészen, otthon Magyarországon. – Otthon – sóhajtott, majd hallgatott, de az emlékek vissza- visszatértek. A szüleim háború elején, Kaposváron házasodtak össze. Családi házuk a Toldi Miklós utcában volt, amit később bombatalálat érte és mivel Balatonlellén is volt házul, gyümölcsössel oda menekültek. Anyám terhesen ment a többi tiszti családdal a front elől, de Zalaegerszegen lecövekeltek, így születtem meg Kaszaházán a Strum kertész házában. Apámat 3 éves koromban láttam először, amikor haza került a fogságból. A háború végén a nagyapám a volt öreglegényével lovas szekéren Somogyból át vergődött Zalába és hazavitte a kis családot. Majd 8 éves koromig Balaton mellett éltem, később anyám Zalaegerszegen utána Nagykanizsán dolgozott a Kanizsai Sörgyárban. Kanizsán éltem 12-14 évet. Emlékszem Zsemike a város szélén futott a Potyli patak, régen volt rajta vízimalom is, kijártam és össze szedtem mindent tücsköt-bogarat, kutyát, macskát,teknőst denevért. Ekkor határoztam el, hogy Mezőgazdasági Főiskolára megyek. A kanizsai Batthyány Lajos Gimnáziumban érettségiztem, majd a vasútállomás melletti Mezőgazdasági iskolába jártam, a szakmérnökit már Keszthelyen az egyetemen végeztem. Aztán munka TSZ, Állami Gazdaság, MTA. Most meg az Ausztráliai kenguruk, jó messze vetett a sors.– Vakarta meg kifli nyakát. Az első 24 évemet Zalában és Somogyban, a családanyai ágon, eredetileg Szölösgyörki, kis nemesek– nagyszüleimnél sokat voltam, akkor még a faluban én a nemzetes úr unokája voltam. Később gyakornokként a szomszéd faluba mentem vissza. Abban az időben volt az a kis történet, hogy kérdezték az öregeket „Mi történt, visszakapták a birtokot?” Mert a nemzetes úr unokáját lóháton láttuk. Mikor sok évtizeddel később arra jártam, elmentem megnézni a présházat (mellette a vincellér ház volt) meg szőlő, de nem kezdeményeztem beszélgetés a mostani tulajdonosokkal. Mit mondjak nekik, hogy Ausztráliából vagyok. Itt és ez mind régen a mienk volt, meg a kanyarban a nagy Krisztus keresztet is a dédnagyapám tetette oda. Majd sokáig hallgatott csak az óceán mormolása jutott el hozzájuk. Két férje volt, mind kettő meghalt, az első színházi titkár majd fényképész volt, a második mikrobiológus volt. Évekig voltam gebines fényképész (Békéscsaba 91 részleg), országos működési engedéllyel, mert akkor még határsáv létezett. Később azért tudtam Honvédelmi Minisztériumban dolgozni, mert apám Taszáron volta műszaki alakulatnál tiszt, ráadásul hősi halottnak számított, mert hadgyakorlat közben halt meg. Katona gyerek voltam. Kezdtem betegeskedni és akkor még jól jövedelmezett a katonaság, tiszti kórház, de nem nekem való volt az a kötöttség. Mikor a lányom már egyetemre járt, akkor én is önmegvalósításba kezdtem. Második férjemmel sokat voltunk kint külföldön például Kubában. Mivel ő mikrobiológus volt. Kubában száraz és esős évszakban is voltunk. A parton a Tudományok házában laktunk. Havanna csodás világ, a hihetetlen szépségével és a borzalmas nyomorával. Nehéz még visszagondolni is rá. A kubai Tudományos vendégként hónapokat töltöttünk kin, a férjem mellett, mint segéd vettem részt. Vizsgáltuk és anyagot gyűjtöttünk, hogy a narancsfákat egy bizonyos fonalgomba támadja meg, és a gomba volt előbb vagy a fa rohad ki és erre megy rá a gomba. Mexikóban csak két hetet voltunk, Havannából repültünk át és vissza. Ott az orchideával foglalkoztunk és tanulmányoztuk az őserdőben. Szép tartalmas élet volt, érdekes helyekkel és emberekkel. Pesten egy vacsorán találkoztam az Osztrák császár legidősebb fiával, Habsburg Ottóval. Ő éppen az Európai parlament tagja volt. Egy építészvállalkozó vendégei voltunk, aki a névnapját ünnepelte. A vállalkozónak az volt a rögeszméje, hogy híres emberekkel vegye körbe magát. Lehet, hogy ezzel akart többnek látszani? Ki tudja. Mindegy ez a kilencvenes években volt (1990) és a főherceg öregúr, akkor 80 éves lehetett. Látványos volt a rendezés, vacsora után a kandalló előtt ült egy karosszékben az öregúr és aki beszélgetni szeretett volna vele, pár szóra elé járulhatott. Én egy fiatal frissen végzett történész után következtem… egészsége felől érdeklődtem. Kicsit köhécselt, én meg bemutatkoztam, pár szó és átadtam a helyem a következőnek. Utána úgy ültem le a szalonba, hogy figyelhessek. Látványos volt az egész este, mert az audiencián, akik megfordultak igen csak kevesen tudták ki előtt hajtanak fejet. Talán az egy történész fiatalember tudta. Egyszóval az utolsó trónörökössel egy légtérben voltam egy teljes estét és beszéltem vele pár semleges mondatot és megérintette a kézfejem. A vizsla morrant egyet, erre visszatért Marianna a valóságban, ott hagyva egy tartalmas, szép néha bús élet emlékeit. Lenyúlt megsimogatta a vizsla fejét, ezzel megnyugtatva, nincs semmi baj. Közben magára terítette a kardigánját, kicsit lehűlt az idő, az óceán is nagyobb hullámokkal ostromolta a homokos partot. Hiába lassan elmúlik az Ausztrál nyár, ahogy az élet is, bár 72 év nem a világvége. Szellemileg friss, az egészsége is rendben van, de azért bármikor megérkezhet az égi behívó. Lassan összeszedte a cuccát, köszönt John Doenak, és elindult haza a kutyákkal. John Doe sokáig nézte a kutyás nőt, és csak annyit mondott magyarul. – Nem is kellet mást csinálni, csak meghallgatni egy másik embert – majd nevetve intett még utoljára egy szép, izgalmas élet után.