Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kanizsai József: Folyó

2015.10.01

 

 

  Christofert Fhillp apja örömmámorban úszott végre lediplomázott az ő kicsi fia, és most itt Budapesten ünnepeltek. Hiszen Magyarországon járt iskolában, bár nem értette, hogy miért választotta ezt az országot Fhillp. Otthon Spanyolországban is voltak nagyon jó nevű egyetemek. Azt mondta, meg akar tanulni magyarul, hát ez sikerült is neki. Vegyes baráti társasága volt, Ammar Abdalnabi  Yemenből, Sunitha Tela India, Bihari Andrea Indonézia, Tóth Eszter Magyar, Muhi Előd Németországban élnek a szülei de ő is magyar gyökerekkel rendelkezik, Zsuga Csaba magyar.

Hát elég vegyes egy társaság, az angol illetve a magyar nyelvet használták. Főleg olyankor, ha akadt olyan személy, aki nem tudott magyarul, mind most is, ő nem beszélte ezt a nyelvet.

Ő igazán a pénz nyelvén értett, gazdag volt, nagyon gazdag.

 

   Ezért az egész társaságnak befizetett egy méreg drága extrém hétvégét, mind a hétnek. Úgyis talán most látják egymást utoljára, hiszen mindenki a saját útját járja majd, gondolta a mecénás szerepét betöltő Fhillp- apja.

 

- Fhillp, van egy meglepetésem számotokra. Egy felejthetetlen hétvége mind a hét ötöknek.

Ebben, benn lesz az ejtőernyőugrástól az őserdei kalandig minden. Nem lesz könnyű, előre megmondom, ez a bátorság és a túlélés próbája. – Az, hogy Magyarországra jöttünk tanulni, számunkra egy idegen országba az már a bátorság próbája. –Nevetet,Ammar és Tella vele kacagott.

- Nekem ez nem tetszik. - Súgta Eszter, Előd fülébe. – Miért? Ingyen hétvégi kaland, bűn volna kihagyni. – Így gondolkodtak a többiek is, megegyeztek, belevágnak a nem minden napi kalandba.          

                                         

 Hamar elmúlt a két hét, amit a felkészülésre fordítottak, előkészítették a túléléshez szükséges dolgokat. Hihetetlen mekkora csomag jött össze, és akkor még nem beszéltünk a megkívánt terepnek való ruházatról, bakancsról. A felszerelést is ejtőernyővel dobják utánuk, és majd mindenki viszi a sajátját. A felszállás egy neve sincs reptérről történt, 12 órai utazás után értek a cél fölé. Volt aki már ugrott ejtőernyővel, de akadt akinek ez lesz az első ugrása.

- Legalább az injekciókat megkaptuk, ami ilyenkor kötelező. - Morgott magában Eszter. Tartott az ugrástól, számára ez volt a tűzkeresztség, de nem akart gyávának látszani. Fel állt, a gép ajtajához lépet, és várta a lámpa zöld jelzését. Nem kellet sokat várni, a zöld jelzés mellé még hangjelzés is figyelmeztette őket itt az idő. A két segítő kinyitotta az ajtót.

 

 Ajtó mögött, sötétség fogadta őket, majd szó nélkül, egyesével kiléptek az ismeretlenbe.

Már maga e-hez sem kis bátorság kellet, de már nem volt vissza út.

 

Az éjszakában hét ejtőernyős csendben ereszkedett a föld felé, félúton lehettek mikor a felhők mögül kibukkant a telihold, megvilágítva a tájat, és a kísértetiesen zuhanó fiatalokat.

A holdvilágnak köszönhetően, egy aránylag nagy tisztást lehetett látni fentről, ép megfelelő hely a landolásra.

Mintha összebeszéltek volna egymás után értek földet a kiszemelt területen. –Még jó, hogy nem lápos terület – jegyezte meg Csaba. Hát igen járhattunk volna sokkal rosszabbul is, kitudja milyen állatok, akár vadállatok is élhetnek itt. – Jegyezte meg Fhillp. – Majd folytatta - Javaslom, keressük meg a csomagjainkat, és az éjszaka hátralevő részét töltsük itt, és reggel megnézzük hogyan tovább. - Ebben maradtak, összeszedték az ejtőernyőket, már nem kellet a vissza úthoz, de nem akarták szanaszét hagyni. Különben is jó lesz az éjszaka hátralevő részében takarónak.

 

  Nem igazán aludtak, hamar reggel lett, valahogy nem volt jó kedvük. Tela meg is jegyezte itt kéne még maradni egy napot és azután útnak indulni. Ám a többiek, ha nem is nagy meggyőződéssel is de elvetették a javaslatot. Csomagokból előkerült a reggeli, még a kávé is langyos volt. Reggeli után haditanácsot tartottak merre is induljanak.

 

- Először is meg kell a helyünket határozni, hogy legalább tudjuk, hol vagyunk - mondta  Ammar. – Jó és hogyan gondolod – kérdezte Eszter. – Várjatok, apa adott egy borítékot – Fhillp máris elővette majd, feltépte. Benne egy levél és még egy viasszal lepecsételt boríték lapult. Első ránézésre is látszót, hogy nagyon régi. Neki állt olvasni.

 

- Ha ezt a levelet olvassátok, akkor sikeresen túl vagytok az első próbán, vagyis az ejtőernyős ugráson. Fiam a másik levél, ami viasszal van lepecsételve családunk egyik nagy kincse, ötszáz éves. Egy bazárba vette egyik ősünk, valami álom hatására, szerinte ez egy térkép, melynek kiinduló pontja ott van ahol most ti tartózkodtok. Minden további utasítást a levélből tudtok meg. Legalábbis ez a történet szállt apáról fiúra évszázadokon át. Sok sikert kívánok nektek és várom a jelentkezéseteket. Bejelentkezés után küldöm értetek a helikoptert.

Igen olvasd tovább, hangzott több felől is a sürgető felszólítás. Fhillp feltépte óvatosan a pecsétet és szétbontotta a levelet, majd alig pillantott bele megszólalt. - Ezt nem tudom elolvasni, hogy nem Spanyolul, és nem latinul van az biztos, - és nem is magyarul az biztos. - Mondta Andi aki Fhillp válla felet belelesett a levélbe. A levél körbe adták egymásnak, míg Tela kezébe került. – Szanszkritul van – mondta – még jó, hogy a családomba mindenki beszéli egy kicsit ezt az ősi nyelvet. – Még jó, különben honnan kerítenénk itt a világvégén egy szanszkrit tolmácsot. – fakadt ki Előd. Tela előbb átfutotta a levéltartalmát majd hangosan érthetően neki állt olvasni.

 

- Tudd meg utazó, ki ez-írást olvasod, háromnapi járóföldre vagy az emberi civilizáció végétől.

Jól gondold meg a következő lépésed, vagy vissza fordulsz és éled a miden napi életedet, vagy keletnek indulsz. Keletnek, hiszen ott kezdődött az élet és ott is végződik.

Egy napi járóföldre van a sűrű erdő vége, majd következik a homoksivatag. Ha sikeresen átjutsz a veszélyekkel tarkított helyeken, akkor eljutsz egy ősi, nagyon ősi városba, amit nem is emberek laknak. Lakói varázslatos lények, és ha elnyered a jóindulatukat, teljesítik a kívánságaidat, de ha nem… - itt olvashatatlan volt a levéltartalma. Majd folytatta az olvasást -   mindig keletnek menj, és ne tévedj el. Ha sikerül a városba jutnod, hagyj te is üzenetet az utánad jövőknek. Az Istenek legyenek veled.

 

- Kísérteties – szólalt meg Ammar – Talán hallgatni kéne rá, és visszafordulni. – jegyezte meg Eszter. – Nem lehet, innen nem tudunk vissza fordulni már, nincs térerő, nem tudunk telefonálni, sőt ha segítség kellene, még azt sem tudnánk hívni. Magunkra vagyunk utalva, csak előre visz az út. – szögezte le Csaba. – Még jó, hogy az iránytű működik - jegyezte meg halkan Előd. Összeszedték a szükséges csomagokat és elindult csapat keletnek.

         

 Lassan haladtak a sűrű őserdei növényzetben, nem volt kitaposott ösvény, csak kígyók, pókok, a fák lombjai között majmok ugráltak. Néha ha közel vitt el az útjuk hozzájuk vágtak egy-egy faágat. Nagy vad hangját is hallották, szerencsére nem keresztezte egyik sem az útjukat. Néha-néha álltak meg pihenni, és enni, siettek mindegyikük túl akart lenni ezen a kiránduláson. Másra számítottak, nem is volt vidám a társaság, hiányzott a megszokott vidám hangulat. Valami megmagyarázatlan vegyes érzelem lett úrrá rajtuk. A kíváncsiságtól a félelemig terjedt. Mindegyik összeszorított foggal követte az élen járó Fhillp-et aki, az utat vágta előttük a növényzetben, néha helyet cserélt valamelyik férfival, aki felváltotta.

Mégsem sikerült estére kiérni a rengetegből.

 Az erdőben éjszakáztak, tűz mellet költötték el a vacsorájukat. Nem beszéltek sokat egymással, inkább mindegyikük magába fordult. Próbált a gondolataival, érzéseivel egyensúlyban lenni. Néha egy-egy sárga szempár meredt rájuk a bokrokból, de a lobogó tűz elijesztette őket, hogy közelebb jöjjenek. Persze tisztában voltak azzal, hogy tapasztalatlanságuk miatt nem értek ki egy nap alatt az erdőből. Hálózsákba bújva hamar elnyomta őket az álom, néha valamelyikük dobott egy-egy ágat a tűzre, hogy ki ne aludjon.

 

 Reggel, meg mosakodtak a vízzel, amit magukkal hozta, keveset használtak. Tegnap egész nap mentek, de nem találtak forrást vagy vizet. Spórolni kell vele, míg nem találnak utánpótlást. Reggeli után összeszedték a csomagokat, ami lassan de biztosan csökkent az elmúlt napnak köszönhetően. A nap is kibukkant a felhők közül, épp ott ahol lenni-e kellet az iránytű szerint is, és elindultak keletnek.

 

 Egy óra körül járhatott az idő mikor gyérülni látszott a növényzet, négy óra volt mire elérték az őserdő szélét. Mintha csak agy borotvával lenne elvállazva egymástól az erdő és a sivatag.

A sivatagban néhol hatalmas csontvázak hevertek, ami igencsak elvette az eddig is jócskán megcsappant önbizalmukat. Aznap nem is indultak tovább, letáboroztak az erdő szélén. Ami nagy szomorúsággal töltötte el őket, hogy most sem találtak vizet.

Másnap kihagyták a tisztálkodás, spórolni kellett, elő került az iránytű és valamivel vidámabban elindultak.

 

 Abban bíztak, hogy ha kilépnek, akkor már estére túl lesznek, ezen a rémisztő hétvégén.

Ez a gondolat mosolyt csalt az arcukra. Libasorban mentek egymás nyomában, meg is jegyezte Fhillp, - úgy nézünk ki mind a Hófehérke törpéi – rá is zendültek – Hej-hó, hej-hó,…

Ám ez csak a kezdett volt, a nap melegen sütött próbáltak minél kevesebb vizet fogyasztani, de a rengeteg elhullott állat teteme nem csalt mosolyt az arcukra. Néhány keselyű körözött a levegőben, nem biztatva őket semmi jóval.

 Sivatagban érte őket az este, most sem sikerült egy nap alatt megtenni az utat. Magukkal hozott sátorban töltötték az éjszakát, ami ráadásul még hideg is volt, de legalább nem lesték sárga szemek minden mozdulatukat.

Napfelkelte felé feltámadt a szél, ami nagy homokviharrá terebélyesedett ki, várniuk kellet, míg elmúlik. Kiderült eltartott egész nap, nem tettek meg egy lépést sem csak az élelem és a víz fogyott, mostanra már kritikusra fordult a helyzetük.

 

 Megkezdték a harmadik napjukat a sivatagban, víz már csak a nőknek jutott azoknak sem sok. A férfiak borostásan és az egész csapat elcsigázottan elindult kelet felé bízva abban, hogy ez lesz az utolsó nap, amit szenvedéssel kell kibírniuk.

 

Délkörül járhatott az idő, mikor Andi megszólalt és déli irányban mutatott – ott látjátok, mintha hegyek lennének- Arra felé, néztek és bólogattak, majd irányt változtattak. Majd nem félnap mire oda értek. Hegyvidék szakította meg a sivatagot, magasból egy vízesés zuhogott alá amely folyóvá duzzadt, a parton fűzfák lombjai hajlottak a víz fölé. A túlparton mintha csak délibáb lenne, egy csodálatos város képe bontakozott ki.

Lerogytak a földre, örömükben sírva fakadtak a megkönnyebbüléstől.

Most derült ki, micsoda idegfeszültségben töltötték ezt az öt napot.

 

- Nézzétek – mutatott Eszter a folyópartra. Egy fűzfa árnyékában egy csónak még hozzá nem is kis csónak himbálódzott a vízen. Összeszedték maradék erejüket, feltápászkodtak és a csónak felé, vették az irányt. Még egy óra mire leértek a csónakhoz, mikor látták a fa alatt van a csónak tulajdonosa is. Megörültek, még egy emberi lény, gondolták és a nyakába borultak.

- Jó ember átvinne bennünket a másik oldalra – kérdezték egymást túlkiabálva. – Hát persze azért vagyok itt, hogy átvigyem azokat, akik át akarnak menni. Mindenkitől kérek egy érmét, és máris indulhatunk, mivel nekem is meg kell valamiből élnem. Ledobálták a hátizsákjukat elő kotortak valamiféle érmét, ki dollárt, forintot, vagy ép rúpiát kinek mi akadt a kezébe, és oda adták az embernek. Majd beszálltak egyenként a csónakban és elindultak a másik partra.

- Mi a neve ennek a folyónak? – kérdezte Andi.

- Styx , Styx folyó- jött az egyszerű válasz. Egy másra néztek majd Christofert Fhilp          

   Megkérdezte. – és mi a maga neve?

- Charon, a lelkek hajósa.